P. Pálffy Julianna: Kérlek. . .

Édes dallam száll,
a szívem oly nehéz,
gondolataim sötétek,
nem tudom mit tegyek,
egész egyszerűen csak
félek.

Félek a holnaptól,
az utolsó perctől
mi egyre csak közeleg,
választanom kell, és
tudom, nem lehetek
Veled.

Választanom kell!
nem küzdhetek tovább,
felejtsük el az álmokat,
a szépet, a jót, az ölelést
a titokban elcsókolt
csókokat.

Azt, hogy szeretni foglak
biztosan tudom,
de már nem állhatok
meg félúton,
kérlek segíts, engedj el,
a szívem nem bír ezzel
a szerelemmel.

Reviczky Gyula: Mondjátok: meghalt, vége lett.

Ha már szeretni nem fogok:
Mondjátok: meghalt, vége lett.
Ha lányért többé nem dobog
A szív, halálra vénhedett.

Ha már szeretni nem fogok
És vérem csöppenkint lehül:
»Édes csókokrul álmodott« -
Ezt írjátok sirversemül,
Ha vérem csöppenkint lehül.

Ha már szeretni nem fogok
És búcsut int a szerelem:
Szelid nézésü asszonyok
Fogják be majd haló szemem',
Ha búcsut int a szerelem.

Zágorec-Csuka Judit: Kéz a kézben

	Kéz a kézben, ami ígéret volt nekem törvény már, te mondtad, legyen kéz a kézben, legyél lehetőség egy másik életre. Kéz a kézben, ami csend volt, vallomás már, te mondtad szólalj meg bennem, legyek nyár a te teledben, legyél hang az én versemben.

Ady Endre: Októberben

I.

Úgy vártalak, virághullásnak,
Bús hervadásnak ünnepei!
Úgy vártalak, örök enyészet
Édes gondjának fellege...
Úgy vártalak... és itt vagy végre,
Van ami fásult lelkem tépje,
Hozsánna néked, elmulás!...

Az őszi fényt láttam először.
Bölcsőmre bús mosolyt vetett,
Akkor zizegtek halkan búcsut
A sárgult, hulló levelek,
Amikor még örök törvényed
Nem ismertem, változó élet...
Hozsánna néked, elmulás!...

Az örök halált ismerem csak.
Oly édes bánat ez nekem.
Én csak lemondani tanultam,
Mióta rovom életem.
S ha elér a létezők vége,
Bús, őszi szél édes zenéje
Csengjen fülembe csendesen -
Hozsánna néked, elmulás!...

II.

Itt is olyan, olyan a nap sugára,
Mint messze, otthon: fényes, ragyogó.
Hogy itt a vég - jól tudja - nemsokára
És mégis vigan táncol a bohó.
Itt is olyan, olyan az én szivem még:
Hiú reménnyel mély sebet takar
S bár érzi jól az elmulás keservét,
Lemondani még nem bír, nem akar!...

Kassák Lajos: Mozdulatlanul az időben

Szép szerelmesem, őrizlek magamban holtomig
akár egy csillag ragyogtál előttem az űrben
s most itt állok kifosztottan, felettem az éggel
mely vakon didereg és hullatja rám terheit.

Csillag voltál bizony, mezítelenül fürödtem
hajnali fényeidben s telhetetlen csodáltam
nagy fekete szemeid és a mozdulatokat
melyek önfeledten mutatták fehér vállaid.

Messze vagy már s utánad cseng fájdalmam éneke
nem panaszlón, inkább fennen hivalkodva véled
aki a jó és rossz fölé emelted életem
s aki figyelted vergődő szívemet a csöndben.

Ellen Niit

Sirályvisongás
a hajókat céljuktól
nem téríti el

(Terebess Gábor fordítása)

Bella István: Hegedű

Ahogy a fűbe lehasalt,
s levette szemüvegét,
körbe, mint középkori lant,
megpendült füvenként a rét.

Ahogy megrezzent szeme,
s ide-oda, mint cimbalom-
verők, villant tekintete,
hullani elállt a lomb.

S hogy mozdult, kényesen feküdt,
árnyát, mint ügyes muzsikát,
finom, törékeny hegedűt,
állukhoz szorították a fák,

ekkor... Ekkorra elaludt,
s a fák, a levegő, a rét,
szelíd, megjuhászodott
vadak, nézték a zenét,

a zenét, mi nem is volt zene,
csak arc, csak kéz, csak a csecs-
szopó kisbabák üteme:
csend, szuszogás és újra csend. 

Buda Ferenc: Ne rejtőzz el...

Ne rejtőzz el, úgyis látlak!
Rádcsukom a szempillámat.
Benn zörömbölsz a szívemben,
s elsimulsz a tenyeremben,
s elsimulsz az arcom bőrén,
mint vadvizen a verőfény.

Nagyon jó vagy, jó meleg vagy,
nagyon jó így, hogy velem vagy.
Mindenekben megtalállak,
s öröm markol meg, ha látlak.
Nézz rám, szólok a szemednek,
ne fuss el, nagyon szeretlek!

József Attila: Kész a leltár

Magamban bíztam eleitől fogva -
ha semmije sincs, nem is kerül sokba
ez az embernek. Semmiképp se többe,
mint az állatnak, mely elhull örökre.
Ha féltem is, a helyemet megálltam -
születtem, elvegyültem és kiváltam.
Meg is fizettem, kinek ahogy mérte,
ki ingyen adott, azt szerettem érte.
Asszony ha játszott velem hitegetve:
hittem igazán - hadd teljen a kedve!
Sikáltam hajót, rántottam az ampát.
Okos urak közt játszottam a bambát.
Árultam forgót, kenyeret és könyvet,
újságot, verset - mikor mi volt könnyebb.
Nem dicső harcban, nem szelíd kötélen,
de ágyban végzem, néha ezt remélem.
Akárhogyan lesz, immár kész a leltár.
Éltem - és ebbe más is belehalt már.

Bartalis János: A szerelem szavai

Örökérvényűleg
leírnám
a szerelem
szavait.
De nem tudom.
Alig bukdácsol
a szó:
„Rózsa.”
„Liliom.”
Majd:
„Nagyon szenvedek.”
„Megváltanám minden szenvedésed.”
Aztán:
„Boldog vagyok.”
„Neked adnám minden boldogságom.”
Most:
„Álmodom.”
„Rólad álmodnék teljes életemben.”
Már:
„Lelkemben örök helyet nyert lényed.”
„Legyen tied minden dicsőségem.”
És:
Istenem!
Istenem!
Istenem!

Baranyi Ferenc: Pax Nobiscum

Hát jöjj, ölelj meg engemet -
lehet, hogy ezt akartam,
nem vártam ölelésedet,
de rögtön elfogadtam.

Belenyugszom, hogy jó veled.
Öt kontinensnyi fagyban
szobád tenyérnyi délsziget,
amelyen ottragadtam.

Senki nem óv, nem rejteget
náladnál titkosabban,
azt hallod, amit engedek,
s a szádon is lakat van.

Szeretek nálad. Meglehet,
szeretlek is. Bevalljam?
Nem.
És senkise kérdje meg,
miért vagyok zavarban.    

Zsefy Zsanett : hozzád halkulok

az óra fárad
hangja halkul
szél sodor sok pergő falevélt

fölém szökik báli rongyban
a csillagokkal terhes ég

a tegnap hangos
virágtól gazdag
rétjének köpenye szaggatott
száz sebből vérzik
a hajdanszép volt

pipacs szára pőrén hajol

sír a mennybolt
koldus a fénye
takargatja mit rám hagyott
nem oszlik vágya hogy
szakadjon tájra

lelkem mélyéig
áztatott

Bozzay Margit: Szeretnék életed utolsó asszonya lenni...

Szeretnék életed utolsó asszonya lenni...
Utolsó szivárvány ég és föld között,
Utolsó álom, amit lázas aggyal álmodsz,
Utolsó angyal az életed fölött...

Szeretnék életed utolsó asszonya lenni...
Utolsó tűz, amit remegve lángra gyújtasz,
Utolsó sziget, amelyben kiköt a tarka gálya,
Utolsó rózsa, amit életedre hullatsz...

Szeretnék életed utolsó asszonya lenni...
Utolsó, aki nem volt sohase még,
Utolsó, akire elborultan nézel,
Utolsó, aki egyben: a Kezdet és a Vég...

Szeretnék életed utolsó asszonya lenni...
Utolsó, aki tűzesőt permetez le rád,
Utolsó, aki szédülten repül veled az égig,
Utolsó... akire... lezuhan a szád...

Jagos István Róbert: Légy minden

Légy a csend szavaim között.
Angyal, ki éjjel könnyel öntözött.
Sóhaj, páradús reggelen,
a csók elernyedt testemen.
Remény, ha keserű száj ontja szennyét;
otthon, mely a Mindenségtől megvéd.
Láz: forró, perzselő.
Nő, anya, tiltott szeretőm.

Nagy István Attila: Védtelenül

    Először váza nő a csöndnek
    és kifordul az idő arca,
    szótlan percre nappalok jönnek:
    kölcsönmosoly erőtlen harca.

    Azután lesz csak határtalan,
    ha már elvesztettük a csodát.
    Minden dolgunknak határa van
    csalhatjuk magunkat is tovább.

    Csak sejtem még, ami visszatart:
    lassan mozduló új türelem.
    Becsapott magányom kitakart,
    így állok előtted védtelen.

Wass Albert: Gondolsz-e rám?

Mikor az est szellő-uszálya lebben,
S madár dalol a zöldellő ligetben,
Mikor az égen első csillag ég,
S a nyárfa lombja suttog halk mesét,
Bíborba nyíló álmod alkonyán
Gondolsz-e rám?

Ha lelked, mint egy mámoros madár
Az ég sötétkék bársonyára száll,
Mikor a fényt koszorúba fonod,
S azzal köríted tiszta homlokod,
Repeső vágyad tündér-hajnalán
Gondolsz-e rám?

Én minden este kis faludba szállok,
Hol most javában nyílnak a virágok,
S szívem egy titkos, halk ütemre dobban,
Ha látlak olykor állni ablakodban;
El-el merengsz… s úgy érzem, igazán
Gondolsz reám!

Madár János: Egyetlen

Te ott állsz a fénylő fák alatt.
Ajkadon gyönyörű csönd az ének.
Nekiütődik egy árva csillag
az éjszaka sötét szögletének.

Mert a falakban megered arcunk,
szívünkre árad a tenger.
Egymásért örvénylünk szüntelen.
Világot megváltó tenyereddel.

Már csak te adhatsz jövőt.
Halálig kitartó kegyelmet.
Keselyűk éles karmai ellen
emberhez méltó fegyelmet.

Bakkné Szentesi Csilla: Csillagokkal szépülő

Anyám vánkosba rejtette a hópihéket ,
és a fehér csendet eltette jövőnek.

Míg Apám a csillagokat szögezte égre ,
kimért helyükről kettőt elcsentem tőle.
Mikor az éjszaka a napot bekormozta,
hogy lássanak, fürödtem angyalszemükben.
Előttem a felhők rögvest függönyt bontottak,
csillagot röptetni mégis megrémültem.
Féltem elvágyódnának, mint kit megsebeztek,
a tenger vihara hiába csendesül,
zátonyra futna minden, ami szépült bennem,
s ha felszakad, tőlem mind visszamenekül.

Illyés Gyula Jó érezni

Jó érezni azt, hogy szeretlek
nagyon és egyre-egyre jobban.
Ott bujkálni a két szemedben,
rejtőzködni mosolyodban.

Érezni, hogy a szemeid már
szemeimben élnek és néznek,
s érezni azt, hogy szép, veled szép,
és csak veled teljes az élet.

Mit el nem értünk,
külön tévelyegve;
talán egy kis fészek adja meg
nekünk,
hol ajk az ajkon egymást
átölelve,
nevetve-sírva boldogok leszünk.

Móricz Eszter: A világ gyermekei

Egy apró gyerek mosolyában
Te köszönsz vissza
a rég elfeledett múltból.
Eszedbe jut a sok
önfeledt játék, misztikus mesék.
Hagyd hogy folytassák a játékot,
a te félbehagyott,
múltba veszett álmaid!
Hagyd játszani a világ
csillagszemű óriásait!

Illés Gábor Még szeretnék

Még szeretnék:
némaságra csendet írni,
mély titkokat megsejteni,
teli kézzel kéregetni,
önmagammal szembenézni,
játékok között térdepelni,
még egyszer, őszinte hittel játszani,
egyenes úton eltévedni,
esőcseppből könnyet inni,
könnyű széllel elrepülni,
szörnyű percben mosolyogni,
valamit neked mondani,
kezedből szeretetet venni,
senki elől bujdokolni,
barátságot elültetni,
szerelemben haldokolni,
még szeretnék: szerelemből csókot adni.

Fodor Ákos: Még mindíg

nem vagyok elég szegény.
Még nincs bennem elég csend ahhoz,
hogy ne vitatnám a vitathatatlant:
még van szavam.
Nyomorultan, tériszonyban,
könyörögve a semmitsemtudásért,
még mindig magamhozszorítanék valakit, valamit,
Veszendőt a Veszendő

Komáromi János: Marék homok

egy marék homok
csak ennyit sodor feléd a szél
csupán egy marék homok
de minden szemcse csodákról mesél

az Időről suttog az egyik
másik a Múltról regél
egy porszem a Jövőről
egy az Álmaidról beszél

mindenik egy rész belőlem
e marék homok én vagyok
csak vágy voltam egykor
csak por leszek ha meghalok

a mérhetetlen sóvárgás szült
befogadott az érzékelhető
parányok rejtik most életem
összeterelt a Sors, a nagy Tervező

tenyeredben megtarthatod
szél sodorta anyag-létem
láthatod csak ennyi vagyok
Semmiség a Mindenségben

Sárhelyi Erika: Hétköznapi józanság

Csak apró vágyakkal él az ember.
Beéri azzal, ha ágyát megvetik,
ha az éjre ráköszön a reggel,
s ha ősszel eső, télen a hó esik.

Mert mivégre az ezernyi álom,
hogyha újra és újra ébredni kell?
Hiába lépne át minden határon,
kivel a sorsa egyre felesel.

Megtanul hát örülni a fénynek,
a nyugvó Napot két szemébe zárja,
tenyerében még érintések égnek
emlékezve néhány régi nyárra.

Megérti, mit susognak a hársak,
s miről zakatolnak messzi vonatok,
hinni tud tükre szelíd mosolyának,
s nem bánja meg sosem a tegnapot.

Míg apró vágyakkal él az ember,
s nem feszítik az elérhetetlenek,
egy esőcseppben elférhet a tenger,
és egy ébredésből álom is lehet 

Szabó Ila: Talán

    talán egyszer majd
    te is megérted
    hogy a szeretet fáj
    árvasága
    csontodig éget
    s örvény mélye elől
    nincsen menedéked

    akkor majd
    gondolj rám

Tóth Árpád: Derűt dalolnék...

Derűt dalolnék, édesem, tenéked,
Mely, mint az alkony enyhe fénye, reszket,
És édes lánggal, mely gyújt s mégsem éget,
A fák közt még kis, zöld napokat rezget,


Derűt, mely úgy lebeg le könnyű szárnyon,
Szép, tarkarajzú szárnyon, mint a lepke,
Opál szinekkel lengve még az árnyon,
Amely a lankadt lombokat belepte...

Kun Magdolna: Mindig örök...

Emlékszel, mikor
első édes kínunkat rejtettük
a félénk ölelésbe,
s félig vetett ruhánkon
vágy illata lengett?
Ott álltunk egymás előtt
pőre lélekkel,
s mezítelen testtel,
miközben elárvult szívünk
érzelemmel telt meg...
Szorítottál, szorítottalak,
asszonyi csókom
régi tűzzel égett,
s mikor átkaroltál, tudtam
semmi, de semmi
nem olthatja el,
ezt a lávaként forrongó
tűz-láng melegséget.
Már nem hűlhet ki
e szenvedélyes érzés,
őrizd meg kettőnknek,
addig, amíg lehet,
mert együtt teljes
ez az elröppenő élet,
melynek igazi értéke
simogató kezed.

Jószay Magdolna - Egy napon rádöbben

"Az ember egy napon rádöbben arra,
hogy az életben igazán semmi sem fontos.
Sem pénz, sem hatalom, sem előrejutás,
csak az, hogy valaki szeresse őt igazán."
                                                 (Goethe)
 

Az ember egy napon rádöbben arra,
mi mindenért küzd, áldoz hasztalan,
hogy minden nekifutás oly lényegtelen,
nem számít semmi, minek pénzbeli ára van.

Hogy az életben igazán semmi sem fontos,
a pénz sem boldogít, ám persze jó, ha van...
de mit számít, ha nincs kivel örüljön,
ha az ember csak egymaga dúskál a javakban.

Sem pénz, sem hatalom, sem előrejutás
nem ér fel szerető, figyelmes mosollyal,
ha várja egy lélek, ki szívével látja,
felér az a világnak ezer csodájával.

Csak az, hogy valaki szeresse őt igazán,
ez a lényeg, bárhogy is, ez számít,
lehet hatalmas vagy dúsgazdag akárki,
lelkében koldus az ember, ha nem szeretik.

Karaffa Gyula: Magamról

Azt hittem, a világot megváltani én fogom.
Ám rájöttem már,
Csak egy vagyok, ki megváltásra vár.
Elfáradtam magyarázni a szavakat.
Már nem beszélek.

Szilas Ildikó: A Jel...

Nyomot hagyunk: egymás
lelkébe kódolt Jel vagyunk...
sem tüzes parázs, sem más
nem égeti ki a Jelet, akár falevélen
az erezet - állandó és örök -
titokzatos, mint a gabona-körök...
Ki adta? Hogyan? Kinek?
a jel már örökre tied -
nem látszik, s hordod egész
életedben - nem gondolsz rá, de
ott lüktet szívedben...

Móra Ferenc: Köszönöm, hogy te vagy

  
Köszönöm, hogy te vagy.
Az órát köszönöm,
Amelyben fényül nyert e
Világtalan világ,
Köszönöm, hogy kezed
Kinyújtottad felém,
S árnyául elfogadtál sugárzó
életednek...

Kun Magdolna: Ne várjuk meg...

Ne várjuk meg,
hogy a hiány késztessen
bennünket szeretésre.
Szeressünk akkor is,
ha idő szűkén vagyunk,
mert a szeretet az,
miből feloldozást nyerünk,
s a szeretet az,
miáltal megbocsátást
kapunk.

Vitó Zoltán: Van úgy az ember...

Van úgy az ember,
hogy `álmodozni` vágyik,
mégsem jut messzebb:
- riasztó úton - csak a valóságig.

Van úgy az ember,
hogy bár `szólani` vágyik,
mégsem jut messzebb:
- tétova úton - csak a hallgatásig.

Van úgy az ember,
hogy `bátorságra` vágyik,
mégsem jut messzebb:
- bénító úton - a megalkuvásig.

Van úgy az ember,
`ôszinteségre` vágyik,
mégsem jut messzebb:
- ösvényes úton - csak a hazugságig.

Van úgy az ember,
hogy `építeni` vágyik,
mégsem jut messzebb:
- vak-sötét úton - csak a rombolásig.

Van úgy az ember,
hogy bár `szállani` vágyik,
mégsem jut messzebb:
- ingoványon - az elnyelő mocsárig.

Van úgy az ember,
hogy az `Összhangra` vágyik,
mégsem jut messzebb:
- veszejtô úton - lelke káoszáig...

Bizony, van úgy az ember:
otthagyná gôgös, 'koronás' helyét;
sóváran nézi buksi kutyájának
lélek-gyémántként csillogó szemét:
és sírva simogatja
egy ôzgidácska ártatlan fejét:

Ám úgy is van az ember,
haragra, bosszúra készül elôre,
de egy kedves hang csendül, -
és szelíd barátság sarjad belôle.

És úgy is van az ember,
hogy balsorsára készül már elôre,
de egy tiszta fény villan, -
s búvó remény, öröm sarjad belôle:

Mert úgy is van az ember
- sorsáért bármily balszerencsét átkoz -;
egy kéz, egy mosoly segítô áldást hoz,
és mégis eljut, eljut önmagához,
- kalandos úton - legjobb Önmagához.

Végh Sándor: Befejezetlen kérdés

Miért kell megsemmisülni,
hogy újra épülhessünk?
Miért kell vesztenünk,
hogy újra nyerhessünk?
Miért kell szenvednünk,
hogy újra örülhessünk?
Miért, amikor kellene,
amikor vannak, lesznek
gondolatok, érzelmek.
Mégis miért?

Válóczy Szilvia: Szeretetről

A szeretetet, mit ápolnod kell,
Gondoznod, hogy soha ne haljon el,
Vigyázva érintsd lelkeddel,
Óvd oly nagy kegyelemmel,
Hisz törékeny voltában a fény,
Akár egy örökké tartó remény,
Lüktetett csendben robbantja szét,
Szíved legmélyebb szegletét.

Forró Hajnalka: Imát csöndül

Törékeny ég alatt
vízcseppet simogat
a természet fényhajtása,
s míg imát csöndít a viruló harangvirág,
Pipacsmezőbe hamvadó
hullámölelésed
időtlenséget rabolva,
bíborpalást vöröset ragyog.
Langyos szélbe csomagolt
virágillatod
ékszert fon gyűrűsujjamra.

Szabolcsi Zsóka: Álmokkal ébredek...

Néha álmokkal ébredek:
holdas távolokat képzelek
kinyújtott kezem közelébe,
játszom felhőtlen eget,
sűrű napsütésben ragyogó mosolyt.
Játéka vagyok rejtőző vágynak,
s tarka álmaim csalfán vágynak
új erek lüktető örömére,
új dalok szenvedélyes ritmusára.
Játszik velem tünékeny pillanat,
s mire visszamosolyognék,
összetört babaként fájok
lázálmok poros polcain...

Pethes Mária: Vannak sebek

Vannak sebek
Melyeket vitézül állunk
Harcában elveszetteket eltemetjük
Szívünkre pecsételt heget
Szédülten cipeljük
Míg sírba szállunk

Vannak sebek
Amelyeket angyalkéz
Simít homlokunkra
Ostorcsapásként fáj a kínja
Érzékcsalódásunk vezeti
A becéző kezet
Akiét vártuk
Holtabbnál holtabb nem lehet

Vannak sebek
Melyek intő jelként
Hasítják fel emlékezetünket
Ostobán feledjük régi tanulságunk
Újra és újra vesztesekké válunk

Vannak sebek
Melyek egy illattól
Régi kedves dallamtól
Rekedt szirénák búgnak fel bennünk
Dobhártyánkat bezúzva
Érrendszerünket felrobbantva
Emlékterrorral törnek ellenünk

Vannak sebek
Melyek begyógyíthatatlanok
Folyton felfakadnak
Kötésükön átüt a bánat
Melyeket mindig felkaparnak
És örökkön-örökké fájnak

Vannak sebek
Melyeket szívünkön rejtve viselünk
Senkinek meg nem mutatjuk
Csak magányos éjjeleinken
Emeljük az égre csendben
És titkon megsiratjuk

Móricz Eszter : Hajnalodik

A hajnal ébren talál,
bámulom a lusta hold
hogyan menekül el.
A csönd nagyokat ásít,
de én itt vagyok még,
nem alszik a lélek,
nem alszik a test sem.
Ébren figyelem a város
halk zaját, a hajnal
ébredő neszeit. Nézem
a világosodó messzeséget,
ahogy percről percre
eltűnik lomhán a sötétség.
Új nap virrad, - talán szebb!

Kun Magdolna :A legnagyobb fájdalom...

A legnagyobb bizalom
talán az lehet,
mikor embertenyérbe helyezed
védtelen szívedet,
mikor bízván hiszed azt,
kit szeretni vélsz,
olyan biztonsággal járó
otthon-menedék,
ahová akkor is hazatérsz,
ha kénköves tűz hamvassza
lépted erejét.

A legnagyobb fájdalom
talán az lehet,
mikor betűk formájában
búcsút intenek,
mikor úgy dobnak el,
mint egy színehagyott rongyot,
melynek könnyező szélein
sírásnyom hagy
foltot.

Jószay Magdolna : Bókolnak a fák

Néma kiáltást rejtenek a fák,
érző sóhajoktól remeg minden faág,
összekuszált, zaklatott álmokat
fényes széllel repítenek hozzád.
S te úgy gondolsz rám, mint
bárányfelhős tavaszi égre,
átszűrsz haragos villámokat,
feloldod a nyomorító béklyót,
kibogozod a gyötrő csomókat,
s cserébe köszönetként
még a fák is hálásan bókolnak.

Kun Magdolna: Oldhatatlan kézfogás...

Mikor aláhulló alkonyunk
holt levélben roppan,
s a világ zajától búcsút véve
elcsendesülünk,
hajlítsd kezed kezem irányába,
hogy a két érintés puhasága
oldhatatlan kézfogásba kösse,
egymásnak ajándékozott
röpke életünk.

Epstein Ágnes: Fájdalom

Sima kavics csobban fodrozódó vízben.
Elmerül.
Ott van lenn
és ott is marad.
Mint a lélek sebei,
láthatatlanul léteznek.

Sárhelyi Erika: Görcsbe rándult szavak

(részlet)

Megfájdultak bennem a szavak.
Görcsbe rándulva jajdulnak tollam
súlya alatt, s felkiált elmémben
a hétrét görnyedt árva gondolat.
...

Ma csak sötétkék kínt karistol
kezem a papírba, vak haragot
egy őszinte dalba - míg elcsitul
az önemésztő, durva indulat.
Ökölbe szorult szívem lassan
ellazul, s a falon a tükör
- mennyire igazul! - kineveti
tehetetlen, szánalmas magamat.

Beri Róbert: Örök fény...

Csak enyhíteni akartam sajgó lelkem.
Hűsíteni veled, mint nyári zápor az út porát,
És elhallgatni csend a csendben
szíved meg-megdobbanó lágy ritmusát.

Én nem akarlak a lehetetlennel bántani.
Csak ments meg önmagamtól, ha kérhetem!
Romjaimból felépíteném álmaim,
hogy te légy benne beteljesült végzetem.

Halványodnak, tompák a csillagok.
Te jössz, beragyogod kínzó életem.
Lelkem forrása rubintvörös mosolyod.
S szemed kékje hoz örök fényt nekem.

Jószay Magdolna: Káprázat

Valóság játszik-e,
szikrázó káprázat?
hópehelyfüggöny mögé
rejtetted arcodat.
Mire megérintettem
volna mosolyodat,
játszi futó felhő
takarta a holdat.

Honnan tudom vajon,
igazából ott vagy?
Mert biztosan érzem,
a hófüggöny olvad.
Balzsamként árad
mosolyod szívemre,
sárkányok, tündérek,
koboldok kedvére.

Marian Wright Edelman: Sikerünk mércéje

 "Bocsásd meg nekem, hogy beszéltem,
amikor hallgatnom kellett volna;
mérges voltam, amikor türelmesnek kellett volna lennem;
cselekedtem, amikor várnom kellett volna;
veszekedtem, amikor biztatnom kellett volna;
bíráltam, amikor dicsérnem kellett volna;
nemet mondtam, amikor igent kellett volna,
és igent mondtam, amikor nemet kellett volna."

Illyés Gyula: Milyen hamar..

 

Milyen hamar megszokod a
fákon a lombot;
milyen hamar megszokod, ha
a lomb lefoszlott;
milyen könnyen véglegesnek
veszed a nyarat, telet;
milyen hamar elfogadnád
öröknek az életet...

Juhász Ferenc: A kertekre leszállt a dér

A kertekre leszállt a dér,
kékülten pereg a levél,
rozsdásra váltak a rétek,
üres a madárfészek.

Lassú, nehéz esők jönnek,
és megcsapkodják a földet,
s ha a hűs felhők elfogynak,
a sárban barmok tocsognak.

Nézd, ez az ősz. De jön a tél.
Hulló tollától a föld fehér.
Hártyás a víz, ez már a jég.
Kék füst száll, csöndes a vidék.

Szabolcsi Zsóka: Éjszaka

Daltalan éjjel
bánatomat altatom.
Könnyet fúj a szél.

Felhőbe törli
keskeny arcát a hold ma.
Velem zokogott.

Angyaltalan éj.
Csillagtalan csöndlepel.
Meddő álmodás...