Maya Babe: Sorok neked...

A Szenvedély vagyok, mely elrepít
ha szerelmed táncra hív
az Álom vagyok, mely Rád talál
ha elfáradsz a nehéz nap után
a Csend vagyok, mely vigaszt nyújt
ha az élet gonddal sújt
a Türelem vagyok, mely simogat
ha nem találsz a bajból kiutat
a Sötétség vagyok, mely elborít
ha millió fény megvakít
a Nyugalom vagyok, mely átölel
ha a hűvös Halál jön el.

Egyszerre vagyok
Minden és Semmi
Véges és Végtelen
Jó és Rossz

Bereti Gábor. Didergés vagyunk

A rend üres szívében

szemem riadva széttekint;
reményünk mások kezében, súgom,
s hangom fénnyel, s árnnyal int.
Csupán didergés vagyunk,
vézna, fuldokló, tört szavak,
vérző csillagunk földben ragyog és
elveszünk, ha így marad.

 

 

Hermann Hesse: Lépcsők

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Ahogy a virág hull, s ifjú öreggé lesz:
a maga idején borul virágba
minden erény és bölcsesség, az élet
minden lépcsője, s nem tarthat örökre.
A szív a lét minden hívó szavára
legyen kész, hogy búcsúzzék s újrakezdjen,
mert így tud majd csak más, újabb körökbe
belépni bánat nélkül, bátorsággal.

És olyan varázs él mind a kezdetekben,
Amely megvéd s élni segít szavával.
derűsen lépjünk ki terekből terekbe,
ne válasszuk egyiket sem hazánknak,
a világszellem nem köt, nem határt szab,
de kitágít, lépcsőkön fel, emelve.
Alig miénk az otthon biztonsága
egy életkörben, már a petyhüdés jön:
csak ki mindig kész útra, indulásra,
szabadulhat a bénító közönytől.

És úgy lehet, hogy a halál órája
is új terek felé küld megifjulva.
Hív bennünket a lét szava mindig újra...
Fel hát szívem: búcsúzz új gyógyulásra!

(Keresztury Dezső fodítása)     

Károlyfi Zsófia: Bármikor

 
Előbb anyám vert
Majd az Élet
Én már örök szerelmet
Nem remélek
De megtanultam
Megállítani az időt
És az álló időben
Megőrizni őt

Időtlenségben
Őrizlek téged is
Vándortáskád
Fogasomra teheted
Így egészen
Hozzám tartozol
Bármikor jössz
Bármit viszel
S hozol

Károlyfi Zsófia: Ha majd...

Ha majd lemegy a Nap
Mi marad?
Mit viszel magaddal az Éjbe?
Bántottál, szerettél
Nevettél és féltél
Messze még a holnap reménye.

Arany-Tóth Katalin: Itt élsz bennem

Még hallom hangod selymes bársonyát,
ahogy kimondod nevem, szerelmesen
és gyönyörködsz, ahogy az ablakon át
beszűrődő holdvilág sejtelmesen
simogatja testem árnyalt zegzugát.

Még érzem édes vágyam hevében
ölelésed bénító mozdulatát,
ahogy átkarol két karod az estben,
mint a fűre kapaszkodó folyondár
az öreg szülőház melletti kertben.

Még őrzöm kezeid mozdulatát,
behunyt szemmel is látlak. Itt élsz bennem.
Álmok sem űzték el a bódulatát
csókjaidnak. Hangok harsognak fennen.
Csak az est szállt le csendben már odaát…

Még érzem, hogy mosolyod szelíden
lebontja arcomnak rőt bánat-fátylát
és csendes boldogság árad szívemben.
Összefonódott ujjainkat látják
a csillagok, s ragyognak ránk fényesen.

Rab Zsuzsa: Dúdoló

Felhővé foszlott az erdő,
söprik nyers szelek.
Heggyé tornyosult a felhő.
Hol keresselek?

Korhadt tönkön üldögélek,
nyírkos fák alatt.
Nem tudom már, merre térjek,
honnan várjalak.

Virrasztom a fák tövében
szunnyadó telet.
Éneklek a vaksötétben
lámpásul neked.

Kun Magdolna: Miért?

Miért fordulunk újra meg újra a nap irányába,
ha tudjuk, hogy sugarától könnyezik a szemünk,
s miért vágyjuk azt, aki sosem volt a miénk,
kiért százszor veszítünk, míg egyszer talán nyerünk?

Miért hat meg annyiszor szívünk esdeklése,
könyörgő szeme, mely könnyel telik meg,
mikor más irányba fordulunk a megszokott helyett,
ott hagyva a régi utat s a régi lépteket?

Miért vágyjuk a szót, azt az egyszerűt és szépet,
mely szükséges ahhoz, hogy túléljük mindazt,
ami a ránk feszített ólomévek vastömb súlya alatt
némi felemelő vigaszt és biztonságot ad?

Miért jó megbízni néhány kedves gondolatban,
amikről hisszük azt, hogy értünk született,
s miért nem tagadjuk meg azt a benne nyugvó érzést,

                                                            miért készek vagyunk eldobni egy egész életet?

Sárhelyi Erika:Fagyott szárnyak

Kicsit megállt a világ köröttem,
talán a ködbe zuhant tél teszi.
Kicsit lelassult ma a szívem,
viszi a vérem, bánattal teli.

Kicsit gubbasztok, fagyott a szárnyam,
ma a repülést hiába vágyom.
Kicsit elfordulok, hogy ne lássam,
hányan didergünk ezen az ágon.

Gámentzy Eduárd: Tükör

 
    Néha ott a tükör előtt

    úgy érzem, minden rendben van.
    Kicsit sápadtnak tűnök talán,
    de majd összeszedem magam.

    Mosolyt keresek, felragasztom,
    terüljön szét az arcomon.
    Egyenes gerinc, nem könnyű ám!
    De másképp nem folytathatom.

    Nem adom meg magam, nem lehet!
    Hős vagyok, mint a filmeken.
    Csak a szemem, csak attól félek!
    Oda ne nézzen senki sem!

Lengyel Jolán: Kavargó gondolatok

Ölelj át csendeddel bársonyos éjszaka!
Pihenni szeretnék, mint egy kisgyerek,
kinek még nincsen semmiféle gondja,
hogy ne feszüljenek tovább az agyi erek.

Fáradt vagyok! S ha mégis jön az álom,
vészterhes mélységet vetít elém:
szakadék szélén önmagamat látom,
és emberek tömege sietve jön felém.

E romhalmaz tetején egyedül nem vagyok!
Körmeim szakadnak, de lelkem mélybe hull,
mert súlya van a szónak, és a teher oly sok,
nyomasztó a lét értéke: a gond tornyosu

B. Radó Lili: Várni...

Csak ülsz és várod. Olykor kitárod a karod,
szemedből boldog álmok édes derűje árad,
lelkedről lepkeszárnyon peregnek a dalok,
fiatal vagy és remélsz és harmatos a reggel.  

Csak ülsz és várod. Előbb békén, majd egyre jobban
a szíved néha-néha hangosabban dobban,
hogy nyílik már az ajtó, hogy jönni fog feléd; és
ajtód előtt kopog! majd újra halkul a lépés.
Riadt szemedben némán fakul a ragyogás
s ajkadról tört virágként hervad le a mosoly.

Még biztatod magad, hogy jönni fog talán,
de két karod ernyedten mégis öledbe csuklik,
szemedből könny után könny törületlen szivárog,
 s míg ülsz ajtód előtt és azt hiszed, hogy várod,
szívedről cseppek hullnak, megannyi vérző kláris,
már nem bánod, hogy nem jön, már nem bánod, ha fáj is
és nem bánod, hogy közben lassan leszáll az éj.

Farkas Máté: Domboldalon

Harmat lepte fűben, nyári hajnalon
Csak nézem, amint föléled a Nap
És fekszem csendben árva domboldalon
Arra várva, hogy megpillantsalak.

Körbenézek e tarka-barka tájon;
Lágy szellő érinti meg testemet.
Becsukom szemem, nem hagyom hogy fájjon
És képzeletben megérintelek.

Majd bárányfelhők suhannak az égen;
Számolom őket és a perceket.
Egy pillanatra érzem azt, mint régen:
Érzem, hogy soha nem felejtelek.

A messzi fák, a friss, bimbódzó ágak,
Répcemezők, s csicsergő madarak.
Nézem, amint a pillangók csak szállnak
És élvezem azt, ami még maradt.

Hallgatom, ahogyan visszhangzik a csend;
Hallgatom és csak egyre hangosabb.
Másoknak számít a béke és a rend,
Nekem Te vagy mindennél fontosabb.

Harmat lepte fűben, nyári hajnalon
Csak nézem, amint föléled a Nap
És fekszem csendben árva domboldalon
Arra várva, hogy megpillantsalak.

Körbenézek e tarka-barka tájon;
Lágy szellő érinti meg testemet.
Becsukom szemem, nem hagyom hogy fájjon
És képzeletben megérintelek.

Káli László:Akkor még...

Miként a fák ősszel leveleiket, úgy vetetted
le a ruhád Te. Sustorgott a selyem selymes
bőrödön, halkan siklott a padlóra, lábaid köré.
S én gyönyörködve néztem csodaszép tested,
a vágy szikrázón tört fel bennem, s az égig ért.
Akkor még nem dőlt Benned az ágyra a vágyad,
akkor még nem kereste lázas csókod a számat,
akkor még nem fontad keresztbe rajtam a lábad...
Akkor még csak öleltél, s én öleltelek, meztelen
testünk még csak meg-megremegett, de már
követelőn szorítottuk egymást, várva a percet,
hogy miként gyümölcs a magját, magadba zárj.
A szobában csak halvány lámpa fénye derengett.
A Hold szégyenlősen felhő mögé rejtette sápadt,
keskeny arcát. Messziről hullámok moraját hozta
a szél. Talán épp egy sirály rikoltott az éjszakába,
vagy ki tudja, mire ébredt fel a vén lámpagyújtó,
s milliónyi lámpást gyújtott az égen, s fényében
látszott, ahogyan egymásra borulva alszik két
csillag, mint a fény a harmatos őszi falevélen.