Standovár Ágota: Széltánc

Nézd ahogy a tó tükrén
lágyan ring a kis ladik
esõcseppek táncában
búcsút int a nádas is
nézz csak
nézz te szem
láss át opálos fátyladon
és nevess
és táncolj
úgy szaporázd
te két remegõ láb
ahogy a szél susog
s a nyár után legyint.

De te ne félj
nem múlhat el a vágy
ott zsong
neked muzsikál a kar
távolodik már
úgy fáj
mégis téged akar társnak e bálba
fejét öledbe hajtva
hálna át egy más világba
ahol ellágyul a dum-dum is
és nem kényszerbõl
löki ütemét a test
ne sírj
csak a tiéd ez az õszi est
hát táncolj
táncold át az éjszakát
ringjon a csípõd
körbe csak körbe
ritmusra
old és szorít minden izom
csak táncolj
ne hidd el hogy fáj
hiába fujtat és zihál
nem változhatott
tûpárnává tüdõd
még nem ért el a tél
hát szaporázd
ha feszültséget old
nem a jég rian és sikolt
nézd csak az a kis ladik
ring a part felé megint
és a nádas rejtekén kiköt
bár a szél a nyártól
már az õsz felé szökött
és tarkába öltöztek a fák

te csak ölelj
borzongj
táncold át az éjszakát.

B. Radó Lili: Csendes dal

Társam, aki nélkülem társtalan
bolyongsz a nagyvilágban, mondd, Neked
sohsem jutott eszedbe az, hogy én
kisérhettelek volna utadon?

Sohsem gondoltad azt, hogy valahol
van egy szerényke dal, amely Neked
szeretne megcsendülni majd elõször?

Nem gondoltad, hogy egy virág Neked
bontaná ki tavasszal szirmait
és van és él és ajkaidra vár,
hogy azok szívják ifjú illatát?

S nem gondoltál arra, hogy lesz idõ,
mikor elfáradt, ezüstös fejed
jól esnék valahová lehajtani?

József Attila: Gyemekké tettél

Gyermekké tettél. Hiába növesztett
harminc csikorgó télen át a kín.
Nem tudok járni s nem ülhetek veszteg.
Hozzád vonszolnak, löknek tagjaim.

Számban tartalak, mint kutya a kölykét
s menekülnék, hogy meg ne fojtsanak.
Az éveket, mik sorsom összetörték,
reám zudítja minden pillanat.

Etess, nézd - éhezem. Takarj be - fázom.
Ostoba vagyok - foglalkozz velem.
Hiányod átjár, mint huzat a házon.
Mondd, - távozzon tőlem a félelem.

Reám néztél s én mindent elejtettem.
Meghallgattál és elakadt szavam.
Tedd, hogy ne legyek ily kérlelhetetlen;
hogy tudjak élni, halni egymagam!

Anyám kivert - a küszöbön feküdtem -
magamba bujtam volna, nem lehet -
alattam kő és üresség fölöttem.
Óh, hogy alhatnék! Nálad zörgetek.

Sok ember él, ki érzéketlen, mint én,
kinek szeméből mégis könny ered.
Nagyon szeretlek, hisz magamat szintén
nagyon meg tudtam szeretni veled.

Sárhelyi Erika :Elmondanám

elmondanám, amit érzek
elmondanám, mert nem látsz a szívembe
elmondanám, ha elhinnéd
de csak ülsz a semmibe meredve
talán ha bordáim közül
kiemelném, s két kezedbe
tenném lüktető életem
észrevennéd, mennyi benne
a magam emésztő félelem
hétköznapokba fúlt érzéseink
közt tűnik a szenvedély
túl messzi a magas és
veszélyes a meredély
pedig bejárnám veled a
távoli szirteket, s a pokol tüze
se égetne jobban, mint a félsz
hogy a szerelem elvész
s nem marad más életünk romjain
csak néhány üszkösödött emlék
de én még égni akarok
lobogó fáklya lennék
két kezed között
mit tegyek, ha belőled a vágy
messzire költözött
félek, elrabol egyszer tőled
egy szépnek tűnő szerelem
ne hagyd, ne engedd
fogd erősen a két kezem
elmondanám, ha hagynád
elmondanám,ha értenéd
még feléd nyúlok, kedves
most még csak tefeléd

Hámori István Péter: Ajándék vagy

Nekem szép vagy. És kívül-belül tiszta,
felszikrázóan igaz, mint a fény.
Úgy hullsz reám a magasodból vissza,
akár betegre a gyógyító remény.

Nekem jó vagy. És simogató szellő
ömlik a légbe lépteid nyomán.
Szikes földszívem általad lesz termő,
véled telik meg elhagyott szobám.

Messze vagy még, ám én megérzem jöttöd,
kívánásom okosságoddal őrzöd,
Szuszog szívedben megszelídült szándék.

Ajkad nyílik, ezer csengője árad,
Magamhoz vonlak, megérintem állad,
Mert ünnepemhez te vagy az ajándék.

Márai Sándor: Az igazi

Minden igazi életben eljön egy pillanat, amikor az ember úgy merül el egy szenvedélyben, mintha a Niagara vízesésbe vetné magát. S természetesen mentőöv nélkül. Nem hiszek a szerelmekben, melyek úgy kezdődnek, mint egy kirándulás az élet majálisába, hátizsákkal és vidám énekléssel a napsugaras erdőben... Tudod, az a dagályos "ünnep van" érzés, mely a legtöbb kezdődő emberi kapcsolatot áthatja... Milyen gyanús ez! A szenvedély nem ünnepel. Ez a komor erő, mely mindegyre alkotja és pusztítja a világot, nem vár választ azoktól, akiket megérint, nem kérdi, jó-e nekik, nem sokat törődik a viszonylagos emberi érzésekkel. Az egészet adja és az egészet követeli: azt a föltétel nélküli szenvedélyességet, melynek legmélyebb árama maga az élet és halál. Nem lehet másképpen megismerni a szenvedélyt… s milyen kevesen jutnak el idáig! Az emberek csiklandják és cirógatják egymást az ágyban, nagyokat hazudnak és hamisan érzelegnek, önzően elveszik a másiktól, ami jó nekik, s a maguk öröméből egy kis hulladékot talán odalöknek a másiknak is... S nem tudják, hogy mindez nem a szenvedély.... Igen, az igazi szerelmesek is vásárra viszik a bőrüket, szó szerint és valóságosan... Mi más értelme van annak a végzetes és feltétlen odaadásnak, mely a végső szenvedély megérintettjeit egymást felé hajtja? Az élet kifejezi magát ezzel az erővel, s rögtön közömbösen elfordul áldozataitól. Minden időben és minden vallásban ezért tisztelték a szerelmeseket: mert máglyára lépnek, mikor egymás karjaiba borulnak. Az igaziak, tudod. A bátrak, a kevesek, a kiválasztottak. Minden igazi ölelés mögött a halál van, árnyaival, melyek nem kevésbé teljesek, mint az öröm fénycsóváinak villanása. Minden igazi csók mögött a megsemmisülés titkos vágya van, az a végső boldogságérzet, amely már nem alkuszik, amely tudja, hogy boldognak lenni mindig annyi is, mint teljesen megszűnni és átadni magad egy érzésnek. És ez az érzés céltalan...
Szeretni annyi, mint egészen megismerni az örömet, s aztán elpusztulni."





(részlet)

Zsigai Klára: Rád gondolok, Kedves

Ha valami szép, és gyengéd,
mi léleknek gyógyír, varázslat,
könnyet csal szemembe...
Rád, gondolok, öledbe kuporogva
védtelen gyermekként hozzád bújok,
érezzem tested, selymes bőröd,
ringató két karod,
nyakadhoz bújok, vigaszt keresek,
mint tűzre ,,rossz fát" tett kisgyerek.
Lecsorduló könnyemet törlöd,
simítva hajkoronám fürtjét, arcomat,
homlokomra sok-sok apró csókot adsz.
Mikor felhők tornyosulnak, sír a lelkem,
te kis bohóc, gyermeki grimasz a vigasz,
orromhoz bújva, érinted orrod,
kimondatlan szavamat is tudod,
észrevétlen arcomra mosolyt csensz,
pajkos szemed tekintetet keres...
ereidben izzik a tűz szüntelen,
boldogság melege járja át testemet,
vágyak gyengéd sóhaja kísért,
fátylát lebbentve, fények útján
rólunk mesél.

Kun Magdolna: Ne várjuk meg...

Ne várjuk meg,
hogy a hiány késztessen
bennünket szeretésre.
Szeressünk akkor is,
ha idő szűkén vagyunk,
mert a szeretet az,
miből feloldozást nyerünk,
s a szeretet az,
miáltal megbocsátást
kapunk.

Komáromi János: Látnom kell

nekem látnom kell a vágyat
ha szemedben lobognak tüzek
ha kicsordulnak a könnyek
nekem látnom kell

nekem hallanom kell a hangod
ha megrezdülnek a sóhajok
ha felszakadnak a sikolyok
nekem hallanom kell

nekem érintenem kell a bőröd
ha simogatástól rezdül
ha fájdalomtól feszül
nekem érintenem kell

nekem ízlelnem kell a csókod
ha vad a kívánságtól
ha lágy az alázattól
nekem ízlelnem kell

nekem éreznem kell a tested
ha megteszed amit akarok
ha elfogadod amit én adok
nekem éreznem kell

Szakáli Anna: Indulok feléd

Indulok feléd, zavart ijedten.
Karom mozdul, ölelne már,
De megakad félszegen,
Aztán lehull, tétován vár.

Falu Tamás: Esti ima

     

   

 Ne fájjon a lelkem,   
 ne fájjon a testem,   
 legyen, ki felemel,   
 amikor elestem.   
 Amit méznek érzek,   
 epévé ne váljék,   
 kövessen a béke,   
 mint jóságos árnyék.   
 S ha majd jő a halál,   
 szóljon hozzám szépen,   
 s ne a hátán vigyen,   
 hanem az ölében. 

 

Weöres Sándor: A hársfa mind virágzik...

A hársfa mind virágzik,
a csíz mind énekel,
a lomb sugárban ázik,
csak szíved alszik el.

Nyílnak feléd a lányok,
mint ékszer-ládikók -
nem is figyelsz utánok,
kedved beszőtte pók.

Már csak hitet szeretnél,
szolgálnád Ég-Urát,
minden hiút levetnél,
viselnél szőrcsuhát.

A hársfa mind virágzik,
a csíz mind énekel,
a lomb sugárban ázik,
csak szíved alszik el.

Hatos Márta: Várakozás

Tudjátok mi, az várni valakit,
Aki nekünk oly' drága a világon?
Lesni az idő lusta szárnyait,
Szívszaggatottan, lázban sóváran?

Felugrani, százszor futni elé,
Türelmetlen kinézni az útra,
Bekémlelni napfénybe, éjbe,
Minden pillanatban újra meg újra.

Lélegzet visszafojtva hallgatni
Valami neszt: ez az ő lépte volt!
És csalódottan rájönni, hogy csak
A mi bolond szívünk zakatolt.

S ha végre ismert érintés alatt
Megcsörren ajtónknak zára,
Minden vérünk a szívünkbe szalad,
Túlfeszül idegünk minden szála.

Arcunk kigyúl, szemünk lobogva ég,
Eljött végre Ő, ő a Szerelem!
Tárt karokkal fogadjuk, s ő elénk lép
Közömbös arccal - némán - hidegen!

Kosztolányi Dezső: Méz

 

A fájdalmam oly érett, mint a méz már,
és bölcs és mély és terhes száz titokkal,
és minden kincseket magába foglal,
és hallgat és vár, sehova se néz már.
Virágtalan bánat. De ez: a minden.
Méz, tiszta méz, méz, mennyei ital,
több mint a föld tünő virágival,
ambrózia, virágok lelke, kincsem.
Gyümölcs, nektár, melytől üdül a hívő,
minden cukrot magába édesítő.
Én csak röpültem és ezt szüreteltem
kalászos rónán és szőlős hegyekben,
ezt szüreteltem, mert én csak röpültem,
és életem nehéz mézzé köpültem,
bánattá, jajjá, könnyé, tiszta mézzé,
egy csonk világban egy fájó egésszé.
Ó lankák, ó virágok messze tája,
ti telt gyümölcsök korhadt rúdakon,
s ó könny, te élet mély esszenciája,
megölt virágok méze, fájdalom.

Zsefy Zsanett: Az én Anyám

Az én Anyám virág volt a réten.
Szellő simította minden hajnalon.
Harmatban fürdött az illatos szélben.
Nap ölén nőtt fel, attól ragyogott.

Az én Anyám virág volt a réten.
Bársonyos szirmán élet zümmögött.
Szivárványból szőtt színeket az éjnek,
a csillagfényben némán tündökölt.

Az én Anyám nem vágyott rózsa lenni.
Szebb volt annál, mert ő volt az anyám.
Nem csábította más vidék, más élet,
bár örökké égett benne a honvágy.

Az én Anyám virág volt a réten.
Most is ott él a kéklő ég alatt.
Szirmait már nem bontja ki a rétnek,
de minden virágnak ő az illata.

Dsida Jenő: Mesém

Emlékszem egy régi mesére.
Valakiről,
ki úgy született, mint még senki más:
könny volt és gyöngy volt: igaz valaki.

Emlékszem egy régi mesére.
Valakiről,
ki titán volt, ha törpének is látták,
s hegyeket akart mélybe hajtani.

Emlékszem egy régi mesére.
Valakiről,
ki semmit se tett soha mégse, mégse,
csak siratta a lelkek szörnyű rosszát.

Gondolok egy régi mesére.
Valakiről,
ki úgy halt meg, hogy juniusi éjen
hulló csillagok agyonzáporozták.

Esterházy Péter: Ne gyűlölködj!...

"Ne gyűlölködj! Sokkal kevesebb a szeretet parancsánál, megfoghatóbb, gyakorlatiasabb. Maradj nyugton, ne hörögj, próbáld megérteni a másik szempontjait, meglátni korlátait, és meglátni a magad korlátait. Próbáld megőrizni az ép eszedet, miközben tudnod kell, hogy ésszel nem megoldható a világ, de ész nélkül bizonyosan elveszik. Dönteni kell, hogy a gyűlölet fennhatósága alá akarunk-e tartozni vagy sem. A viszontgyűlölet is gyűlölet. Az úgynevezett jogos gyűlölet is gyűlölet. (A harag nem gyűlölet, viszont rossz tanácsadó.)

 A gyűlölethez sok út vezet, a legrövidebb talán a megalázottságon át. Akit megaláztak, az tehetetlenségében sokszor csak a gyűlöletben talál menekvést, csak a gyűlöletben talál nagy megbántottságára írt, ott talál megnyugvást. Egy ideig. Gyűlölet gyűlöletet szül, megaláztatás megaláztatást, sosincs vége. Megaláztatásban, megalázottságban nagy tartalékai vannak ennek az országnak.

 Csak a szabad embernek van esélye a szeretetre. A Légy szabad ! felszólításnak ebben áll a nagysága, ebben az esélyben, ebben a súlyban. Szabadnak lenni az nem szabadságon lenni, az nem könnyű feltétlenség, szabadnak lenni nehéz.

 Nehéz és jó.

 Az ember szabadnak születik."

~ ~ ~ * ~ ~ ~

Wass Albert:Mert nagyon szeretlek

Könnycsepp a szempilládon este:
én vagyok.
És én vagyok az a kíváncsi csillag,
mely rád kacsingat
és rád ragyog.

A csók, a csókod, az is én vagyok.
Végigálmodom az álmodat,
ölelésedben én epedek el,
csak én tudom minden kis titkodat.

A kulcs vagyok,
mely szíved rejtett zárjait kinyitja,
s a nyíl vagyok, amely sivítva
holttá sebzi vágyad madarát.

A dal vagyok, mely belőled zokog
holt mámorok tört ívén át az éjbe:
s én vagyok az a sápadtság, amit
éjfél után, ha bálból jössz haza,
rád lehel a sarki lámpa fénye.

Ahogy idősödöm...

"Ahogy idősödöm, a tavasz eljövetele annál inkább elvarázsol!
Ahogy idősödöm, talán annál több tavasz van mögöttem, mint előttem.
Ahogy idősödöm, annál több időt fordítok arra, hogy jobban értékeljek minden pillanatot és másodpercet.
Ahogy idősödöm, annál inkább felfedezem a teremtmények szépségének csodáját, ami körülöttünk van minden tavasszal.
Ahogy idősödöm, annál többet gondozom a növényeimet, virágaimat, és azon kapom magam, hogy beszélek hozzájuk.
Ahogy idősödöm, annál inkább hallgatom a madarak énekét.
Ahogy idősödöm, egyre több tavaszt kívánok.
Ahogy idősödöm, belátom, amikor sokkal fiatalabb voltam, nem mindig így gondolkodtam.
Ahogy idősödöm, hálát adok az Istennek, hogy megengedte, hogy egy újabb tavasz születését meglássam.
Ahogy idősödöm, egyre többet jelentesz nekem kedves barátom azzal, hogy elfogadod szeretetemet."

(szerzője számomra ismeretlen)

Nagy Ágnes: A nap

 

Volt, hogy úgy éreztem
igazán boldog vagyok,
olykor azt hittem
a nap csak nekem kel föl.
Amikor pedig már
Te is bennem éltél,
biztos voltam abban, hogy
egész nap
jó idő lesz.

Kamarás Klára: Valaki mindig visszahív

Mikor úgy érzem nincs tovább,
utolsót lobbant már a láng,
egy furcsa árnyék fojtogat,
hiába minden áldozat:
valaki mindig visszahív...

Valaki mindig visszahív,
mikor zokogva fáj a szív,
mikor a kétség és tudás
egymásra ront s a pusztulás
szegény, bolond fejemre száll...

Szegény, bolond fejemre száll
a sűrű éj, s a rút halál,
és megfogják a vállamat,
már csak egy végső pillanat...
de mindig van egy fénysugár...

Mindig akad egy fénysugár,
egy halvány, foszló fénybogár
mely megmutatja mennyit ér
az élet, s csupa jót ígér
mikor úgy érzem, nincs tovább.

Vészi Endre: A kertből soha nem ment el a nyár

A kertből soha nem ment el a nyár csak éppen
elfödte finom metszésű arcát a köd csipkéivel
a piros alkonyok moáré-selymét összegöngyölte
s fölfüggesztette egy égi toronyba
a költöző madarak is ittmaradtak nekünk
lehunyt szemhéjunk mögött
és dermedt ezüstbe rejtették illatukat a rétek

s a robbanásra időzített rózsák
látod ez mind az örökkévalóság

Kalandozásainak ösvényeit orsóra tekerte a záruló égbolt
hogy majd lebomoljanak április zöldszagú szeleiben
és épségben maradt benned az élet szertelensége
hogy fölkiálts ha rejtegetve is
mikor szobádba lép karcsún újra a fény
kontyba szorítva laza haját
és arcod fölé hajol

Kun Magdolna: Te vagy a mindenem

Szavaidban találom a rétek vadvirágát,
Könnyeid hullatnak rám aranypermetet.
Hangod az, mely utat nyit a mennyország felé,
Mikor két karod ölelésébe némán elveszek.
Szíved dallamától dobban ábrándozó szívem,
Mikor együtt csókolózunk a nyári ég alatt,
S ha összekulcsolt kezünkre enyhe szellőt fúj
A szemlesütve vágyakozó esti alkonyat.
Te vagy nekem az ébredő nap bíborszínű fénye,
Az esthomályban burkolt álompillanat,
Te vagy a szívszerelem legtisztább érzése,
Mikor ajkamra álmodod a rózsaszirmokat.
Úgy szeretlek téged, mint a kiszáradt meder,
Mely esőcseppből éleszt vízkristályokat,
Hogy az arra járó napnak gyémántot ragyogjon,
Mikor vándorútja során mellette elhalad.
Csodavizű forrás vagy, ha mesére szomjazom,
Tündérszárnyú varázs a bódult éjszakákon,
Melyben szikrázó lángfényed átfonja a testem,
És tűzvillantó táncától ringat el az álom.

Kormorán: Egymás kezét fogva

Jó lenne messzire menni,
egymás kezét fogva –
Sokáig – nem kérdezi semmit,
egymás kezét fogva –
S mikor megszólalsz először,
csak a szememet nézd, semmi mást –
én nem kérdem soha tőled:
honnan jöttél,
csak azt, mit kívánsz.

Elmúlnak a szürke napok,
egymás kezét fogva.
Érezzük majd valami történt,
egymás kezét fogva –
Mikor hozzám érsz először
csak a szememet nézd, semmi mást –
és nem lesz fontos semmi,
csak az, csak az
– mit kívánsz.


(forrás:http://kormoranfolk.hu)

Kovács Erika: (elmondhatatlan)

 

hangtalan
(ahogy csak vázába ölt virág tud sírni)
és óvatosan
(miként haldoklók közt jár
a félrepillantás )
nyúlj belém
hogy érezd
Te is
tartozol
valahová...(...)

Kovács Anikó: Erőtlen, fáradt vers

Ma különösképp emésztő a félelem bennem,
érzem, elhallgatnak lelkemben végleg a dalok,
úgy lehet, tán pokolra kellene értük mennem,
de nincsen erő, - többé már nem harcolhatok.

Ma szépia-barna a gondolat már kora reggel,
fojt, veszejt, nem enged el a gonosz pillanat,
az aggodalom, mint tavaszi ár, úgy lepett el:
én tehetetlen fekszem mélyen alatta, hanyatt.

Ma csak fájón hallgatok a katatón csendben,
széttörött minden szó, nincsenek káprázatok,
magamnak csupán hamuszín árnyéka lettem,
s ha volt is dal, mind velem jön, ha meghalok.

Preszl Éva: Tűzvirág

 

Kezedben tört varázs,
Szemedben fényparázs,
Markodban a világ.
Mondd tovább, tűzvirág!

Mosolyod, ha akar,
Napot is eltakar.
Álmomban elszálltam,
Vágyadban ott jártam.

Tűz volt a szerelmed,
Föld-ég az Istened,
Föltépett sebeket,
Örökre feledted.

Mosolyom, ha akar,
Minden nap betakar.
Somolygó tűzvirág,
Mondd, miénk a világ?

P. Pálffy Julianna: Megjelöltél

Megjelöltél, titkon fonod körém az álmokat,
mámorító csendben, súlytalan ködfátyolként kúszik,
rezzen egy gondolat
- érintésedre vágyom -
tűzbe lobban egy emlék, s én kitörölhetetlenül
- magamra tetoválom.

Hiányzik a mosolyod, lágy íve a szádnak,
kimondatlan szavaidra most, hópihék szállnak.

Lassú, álmos percekkel hadakozik a hajnal,
szaggatja égi köntösét, halványkék táncot lejt
mosolygó arccal
- én könnyekkel ébredek -
tövismadárként, tövissel a szívemben ma is
- öntörvénnyel szeretek.

Hiányzik a mosolyod, lágy íve a szádnak,
kimondatlan szavaidra most, hópihék szállnak.

(ha elmondanám, hinnéd-e - hogy nyugtalan
türelemmel míg élek, csak téged várlak?)

Szilágyi Domokos: Most...

Most, amikor éjfelekig
kell dolgoznom görnyedt-hajolva,
hogy nincsen percnyi pihenés:
most van szükségem mosolyodra.

Most, amikor zúgó fülem
szavak olvadt-érceit issza:
most, most van szükségem nagyon
simogató-lágy szavaidra.

Most, amikor fáradt kezem
törött szárnyú madárként rebben:
most kell, ha csak egy percre is,
hogy megpihenjen a kezedben.

Az átvirrasztott éjszakákat
enyhítse egy-egy pillanat;
hisz ezerévnyi pihenést ad
mosolyod, kezed és szavad...