Vitó Zoltán: Van úgy az ember...

Van úgy az ember,
hogy `álmodozni` vágyik,
mégsem jut messzebb:
- riasztó úton - csak a valóságig.

Van úgy az ember,
hogy bár `szólani` vágyik,
mégsem jut messzebb:
- tétova úton - csak a hallgatásig.

Van úgy az ember,
hogy `bátorságra` vágyik,
mégsem jut messzebb:
- bénító úton - a megalkuvásig.

Van úgy az ember,
`ôszinteségre` vágyik,
mégsem jut messzebb:
- ösvényes úton - csak a hazugságig.

Van úgy az ember,
hogy `építeni` vágyik,
mégsem jut messzebb:
- vak-sötét úton - csak a rombolásig.

Van úgy az ember,
hogy bár `szállani` vágyik,
mégsem jut messzebb:
- ingoványon - az elnyelő mocsárig.

Van úgy az ember,
hogy az `Összhangra` vágyik,
mégsem jut messzebb:
- veszejtô úton - lelke káoszáig...

Bizony, van úgy az ember:
otthagyná gôgös, 'koronás' helyét;
sóváran nézi buksi kutyájának
lélek-gyémántként csillogó szemét:
és sírva simogatja
egy ôzgidácska ártatlan fejét:

Ám úgy is van az ember,
haragra, bosszúra készül elôre,
de egy kedves hang csendül, -
és szelíd barátság sarjad belôle.

És úgy is van az ember,
hogy balsorsára készül már elôre,
de egy tiszta fény villan, -
s búvó remény, öröm sarjad belôle:

Mert úgy is van az ember
- sorsáért bármily balszerencsét átkoz -;
egy kéz, egy mosoly segítô áldást hoz,
és mégis eljut, eljut önmagához,
- kalandos úton - legjobb Önmagához.