Szuhanics Albert: Örök visszatérés

Elég egy pillanat szerelembe esni,
szemeim sarkából csak rád kellett lesni.
Idők töredéke, másodperc-szilánkja,
és máris hozzád száll, lelkemnek imája.

Mert pillanat alatt, pillád rám emelted,
mélytüzű szemeddel lelkemet fellelted.
Lelkemet fellelted, lángra lobbantottad,
szerelem virágját számomra elhoztad.

Azonnal tudtam én, pedig sosem láttam,
hogy elért az érzés, pedig épp nem vártam.
Nem vártam szerelmet, még szabad lehetnék,
elvesztem, rab vagyok, nincs ebből menekvés!

Mint varázsütésre, megváltozott minden,
ahogyan eddig volt, úgy többé már nincsen...
Te vagy a szerelmem, itt élsz most már bennem,
bevésve lelkemben, újjá szültél engem...!

Arcom kipirulva, nyugalmat nem lelek,
szívem hevesen ver, ha veled lehetek.
Csak éretted múlik, éjjelem, nappalom,
könnyeim ezen túl, miattad hullatom...

Esdeklőn nézek rád, szívemben félelem,
szeretsz te is engem? Ím tiéd életem!
Érzed e lelkedben ezt a nagy szerelmet?
Mert ha te is érzed, nincsen már türelmed!

Mint kit idő sürget, egymás felé tartunk,
nem tudunk tettetni, feladjuk a harcunk.
Már forrón ölellek, összeforr az ajkunk,
könnybe lábad szemünk, egymást úgy akarjuk.

Végzetem asszonya, ím reád találtam,
időtlen az érzés te nálad és nálam.
Örök visszatérés, a kör újra zárul,
csak egy találkozás, s megy minden magától.