Jószay Magdolna : Bókolnak a fák

Néma kiáltást rejtenek a fák,
érző sóhajoktól remeg minden faág,
összekuszált, zaklatott álmokat
fényes széllel repítenek hozzád.
S te úgy gondolsz rám, mint
bárányfelhős tavaszi égre,
átszűrsz haragos villámokat,
feloldod a nyomorító béklyót,
kibogozod a gyötrő csomókat,
s cserébe köszönetként
még a fák is hálásan bókolnak.

Kun Magdolna: Oldhatatlan kézfogás...

Mikor aláhulló alkonyunk
holt levélben roppan,
s a világ zajától búcsút véve
elcsendesülünk,
hajlítsd kezed kezem irányába,
hogy a két érintés puhasága
oldhatatlan kézfogásba kösse,
egymásnak ajándékozott
röpke életünk.

Epstein Ágnes: Fájdalom

Sima kavics csobban fodrozódó vízben.
Elmerül.
Ott van lenn
és ott is marad.
Mint a lélek sebei,
láthatatlanul léteznek.

Sárhelyi Erika: Görcsbe rándult szavak

(részlet)

Megfájdultak bennem a szavak.
Görcsbe rándulva jajdulnak tollam
súlya alatt, s felkiált elmémben
a hétrét görnyedt árva gondolat.
...

Ma csak sötétkék kínt karistol
kezem a papírba, vak haragot
egy őszinte dalba - míg elcsitul
az önemésztő, durva indulat.
Ökölbe szorult szívem lassan
ellazul, s a falon a tükör
- mennyire igazul! - kineveti
tehetetlen, szánalmas magamat.

Beri Róbert: Örök fény...

Csak enyhíteni akartam sajgó lelkem.
Hűsíteni veled, mint nyári zápor az út porát,
És elhallgatni csend a csendben
szíved meg-megdobbanó lágy ritmusát.

Én nem akarlak a lehetetlennel bántani.
Csak ments meg önmagamtól, ha kérhetem!
Romjaimból felépíteném álmaim,
hogy te légy benne beteljesült végzetem.

Halványodnak, tompák a csillagok.
Te jössz, beragyogod kínzó életem.
Lelkem forrása rubintvörös mosolyod.
S szemed kékje hoz örök fényt nekem.

Jószay Magdolna: Káprázat

Valóság játszik-e,
szikrázó káprázat?
hópehelyfüggöny mögé
rejtetted arcodat.
Mire megérintettem
volna mosolyodat,
játszi futó felhő
takarta a holdat.

Honnan tudom vajon,
igazából ott vagy?
Mert biztosan érzem,
a hófüggöny olvad.
Balzsamként árad
mosolyod szívemre,
sárkányok, tündérek,
koboldok kedvére.

Marian Wright Edelman: Sikerünk mércéje

 "Bocsásd meg nekem, hogy beszéltem,
amikor hallgatnom kellett volna;
mérges voltam, amikor türelmesnek kellett volna lennem;
cselekedtem, amikor várnom kellett volna;
veszekedtem, amikor biztatnom kellett volna;
bíráltam, amikor dicsérnem kellett volna;
nemet mondtam, amikor igent kellett volna,
és igent mondtam, amikor nemet kellett volna."

Illyés Gyula: Milyen hamar..

 

Milyen hamar megszokod a
fákon a lombot;
milyen hamar megszokod, ha
a lomb lefoszlott;
milyen könnyen véglegesnek
veszed a nyarat, telet;
milyen hamar elfogadnád
öröknek az életet...

Juhász Ferenc: A kertekre leszállt a dér

A kertekre leszállt a dér,
kékülten pereg a levél,
rozsdásra váltak a rétek,
üres a madárfészek.

Lassú, nehéz esők jönnek,
és megcsapkodják a földet,
s ha a hűs felhők elfogynak,
a sárban barmok tocsognak.

Nézd, ez az ősz. De jön a tél.
Hulló tollától a föld fehér.
Hártyás a víz, ez már a jég.
Kék füst száll, csöndes a vidék.

Szabolcsi Zsóka: Éjszaka

Daltalan éjjel
bánatomat altatom.
Könnyet fúj a szél.

Felhőbe törli
keskeny arcát a hold ma.
Velem zokogott.

Angyaltalan éj.
Csillagtalan csöndlepel.
Meddő álmodás...

Szeitz János: Elmúlás

Sem ember, sem ég
áldását nem adja rám.

Bűneimet magamnak kell
föloldani. Nem mérlegelek:
azt hiszem, ember vagyok,
amíg létemet tudom,
körülöttem a világ, nekem.
Amikor elmúlok, nekem múlik el
csak, és emlékem mellett
nem hajlik el a fény, hiszen
semmiség, amit benne meghagyok,
kósza lélek milliárdok között
egy, mint a többi Egy, különös
és hasonlatos; istenek serege
között, az örök tétlenségben.
Meddig és ki hoz majd
a síromra virágot.

Sárhelyi Erika: Szívszakadva

egyszer a legvadabb
táncból is elfogy a lendület
s az akkordokban
megbotlik a lábad
kifulladsz te is
a legjobb táncos
pedig ezer fokon
szívszakadva jártad
hamis már a dallam
s tétován kutatod
emlékeidben a régvolt
szépséges harmóniát
megbicsakló térddel
görnyedsz a földre
s dúdolsz halkan
egy ismerős melódiát
nincs tűz nincs ritmus benned
a zajgó forgatagban
valahol egyszer elveszett
kopott már az egykor fénylő
körben tükör parkett
s nem fogja már senki
görcsbe rándult
erőtlen kezedet
koppan a cipőd
és roppan a hátad
s lám most szteppelhetsz
magadban
új idők jönnek
s új melódiák
te mégis azt a régit
dúdolod könnyek között
halkan

B. Radó Lili: Várni

Csak ülsz és várod.
Olykor kitárod a karod
szemedből boldog álmok
édes derüje árad
lelkedről lepkeszárnyon
peregnek a dalok
fiatal vagy és remélsz
és harmatos a reggel.

Csak ülsz és várod.
Előbb békén, majd egyre jobban
a szíved néha-néha
hangosabban dobban,
hogy nyílik már az ajtó,
hogy jönni fog feléd; és
ajtód előtt kopog!
Majd újra halkul a lépés.
Riadt szemedben
némán fakul a ragyogás
s ajkadról tört virágként
hervad le a mosoly.

Még bíztatod magad,
hogy jönni fog talán
de két karod ernyedten
mégis öledbe csuklik
szemedből könny után könny
törületlen szivárog
s míg ülsz ajtód előtt
és azt hiszed, hogy várod
szívedről cseppek hullnak
megannyi vérző kláris
már nem bánod, hogy nem jön
már nem bánod, ha fáj is
és nem bánod, hogy
közben lassan leszáll az éj.

Nagy István Attila: Felszárad

Elindultál.
Most még visszanézhetsz,
bűnbánóan meg is térhetsz,
de később virágba szökken benned
a hitetlenség.
Most még szenvedő arcod látod,
a hiány mélyülő árkait,
az egybefutó könnycseppeket.
Aztán felszárad a fájdalom,
megtanulsz újra nevetni,
s ha eléd vet egy óvatlan pillanat,
megkérdezed: mi van veled,
s azt is megérted,
amit nem tudok elmondani.

Kormányos Sándor: Mesék gurulnak...

Ha csukott szemmel is
látlak s elfogódva
kinyílsz majd bennem
mint gondolat-virág,
a vágyból gyökérző
növő pillanatra
rárémül újra
a megdöbbent világ.
És nem értem én sem:
Csodák pitvarából
mesék gurulnak a
hallgatás alól,
míg tűnődve állok
egy elképzelt tavaszban:
Érezlek, itt vagy,
és mégsem vagy sehol...

Major Gabriella: Fényévnyire

Ahol felhőkön táncoltam
Istenek jártak bocskorban
Tenyeremből ettek a madarak
és szótlan világok szólaltak

És sajgó szívvel születtem
Balzsamban hiába fürödtem
S hogy korlátaim legyőzzem
fényévnyire van innen

Váci Mihály: Válasz

Csak minden másodpercben lépek egyet,
és minden félpercben hosszan megállok;
így botorkálok fel a ködös hegyre,
és vissza-visszanézek integetve:
- magára hagyom a világot.

A part sötét ködén remegve úszkál
a lámpák lebegő aranyhala.
Olyan csend van itt,mintha valóban
lenne hozzánk valakinek szava.

De csak az eső sír,az avar hull,száll.
Az ember tovább megy és amit úgy vár,
kimondja csendben a választ maga.

Hervay Gizella: Veled vagy nélküled

Veled vagy nélküled - végül megszületik az ének.
Hallod vagy nem hallod, mindenképp hozzád beszélek.
Én nem leszek boldogabb, ha elmondom, amit mondani kell,
de boldogtalan vagyok, ha nem mondhatom el.
Hallod vagy nem hallod, mindenképp hozzád beszélek,
veled vagy nélküled - végül is megszületik az ének.

Jónás Tamás: Csak várlak

várlak csak várlak és azt remélem
nem áll az idő csak minden héten
meg-megpihen úgy öt-hat napra
hogy magamra hagyjon és ne magadra
várlak csak várlak a terek unnak
nyitva a szemem bár minden szunnyad
nézlek és várlak és nem beszélek
nem adlak ki a pletykás reménynek
várlak és várlak és nem kérdezlek
mikor kellene már megérkezned
mikor indultál és nem mert fájna
felém indultál vagy más irányba
várlak csak várlak már neved sincsen
hagyom a koldust hogy megérintsen
hagyom a szagát hogy belémszálljon
nincs ruha rajtam te vagy a ruhámon
várlak csak várlak még hit sem kell ehhez
kitartásom is sikert feltételez
várlak és nem tudom mihez kezdek
ha megszépül arcom a tenyerednek

Tornay András: csere

 

adj egy mosolyt s adok én is mosolyaimból
adj egy szót s adok én is szavaimból
adj egy percet s adok én is perceimből
adj egy titkot s adok én is csodáimból
adj egy fohászt s adok én is imáimból
adj egy ajtót s adok én is nyitottságaimból
adj egy hangot s adok én is szimfóniáimból
adj egy esélyt s adok én is életeimből
szeretgess meg, hogy megszerethesselek

Reményik Sándor

"Mert nincs napkelte kettő, ugyanaz,
Mert minden csönd más, - minden könny, - vigasz,
Elfut a perc, az örök Idő várja,
Lelkünk, mint fehér kendõ, leng utána."

Ady Endre: Jázmin nyitott...

Jázmin nyitott a kertetekben,
Kissé regényes, de nyitott.
Talán akkor támadt lelkünkben
Az elválasztó mély titok.
Talán akkor jutott eszembe,
Hogy ámítom csak önmagam
S talán te is másra gondoltál,
Míg rám borultál szótalan...
Eszünkbe jutott mindkettőnknek
Az édes, kínos pillanat,
Mikor szívünk először nyílt meg
A nyíló jázmin lomb alatt,
Mikor nem vágy volt a szerelmünk,
Csak titkos, bűvös sejtelem:
Talán akkor jutott eszünkbe,
Hogy ez már nem a szerelem!...

Ágai Ágnes: Memória

Már valahol láttalak,
már valahol láttál,
minden emberfej ismerős
amelyik nincs leszegve.

Talán tömegben voltunk
a sokaság egyenruhájában
lendültünk valamerre
egyforma szögben, egyforma dőléssel.

Talán a hullám hátán sikongtunk,
talán a sarat vertük le magunkról,
talán ugyanarra a járműre szálltunk,
talán egy ágyban aludtunk.

Fodor Ákos: Okom panaszra?

Okom panaszra? nincs, hiszen a Lényeg:
hogy lehetek, mint milliárdnyi lények;
így-úgy-amúgy. (Sokaknál sokkal jobban,
s van, ki ha rám néz: szíve szebben dobban. )

Szent-Gály Kata: Esti gondolatok

Lobog a láng. Tán önmagán tűnődik,
azért, hogy van, -- de mért kell lennie?
A vak sötétből ki hozta ide,
s ki szabta meg, hogy ő
csak ott tud élni, hol felélhető
valami más, mi eggyé lesz vele?

Az ember néha önmagán tűnődik,
s lobog, lobog bele.

Kelemen Erzsébet: Nélküled

 

Nélküled félbemaradt mondat lennék,
egy befejezetlen gondolat,
egy félig eljátszott Chopin-keringő,
s egy megkezdett vers,
amit nem folytatnak már.

Benczes Sándor Gábor: ha...

 

ha arcodra
barázdát rajzol a rengeteg kérdés
és pókhálót szemeid sarkába

ha szádon
sziszegve szaladnak ki a szavak
és megfeszül ajkadnak izma

ha kezeden
pulzálni kezd a sok kék vonal
és ujjaid alatt elszakad gitárod húrja

fordulj hozzám
segítek neked

- hallgatok -

arcom árnyékban megbúvik
számon ezer rozsdás lakat
kezem zsebemben reszket

ha arcomra
barázdát rajzol a rengeteg kérdés
és pókhálót szemeim sarkába

ha számon
sziszegve szaladnak ki a szavak
és megfeszül ajkamnak izma

ha kezemen
pulzálni kezd a sok kék vonal
és ujjaim alatt elszakad gitárom húrja

hozzád fordulok
segíts nekem

- hallgatsz -

arcod árnyékban megbúvik
szádon ezer rozsdás lakat
kezed zsebedben reszket

Hajnal Anna:Ma

Ez a ma a béke napja volt
s a málnaízű csendé,
a nap ma egész nap sütött
s az est most hűvös szentély.

Szívem ma csak a magamé,
s egyedül lenni legszebb,
pilláim alvó sásain
elálmosul a könnycsepp.

Szakáli Anna: Veled

Csendes napok álmodása
vált valóra,
méz ízű bor nem édesebb,
mint szerelmed édes csókja.

Érzem véred tomboló
lüktetését,
testem szemérmes szelídség,
hordozza titkok üzenetét.

Szemed mosolyában fürdök
epekedve,
testem takarnám, lázasan
meg-megremegve.

Titkok tudója, előtted
félénken állok,
s gyengéd ölelésedben
semmivé válok.

Bényei József: Bizonyíték

Szeretlek. Ennyi nem elég?
Mindennapom a bizonyíték.
Ahogy a sötétből kibomlik,
mindegyik reggel rád hasonlít.
Mit akarsz még? Hazudik, ámít,
akinek ennél több a másik.