Ron Cristian: Higgy...

Higgy a szívedben és saját jóságodban, mert
ha így teszel, mások is ezekben fognak hinni.
Higgy a csodában, mert teli van vele az élet.
De ami a legfontosabb, hogy higgy önmagadban,
mert odabenn a lelkedben rejtőzik a csoda, a
remény,a szeretet és a holnap álmai.

Gere Irén: ...hátha...mégis...!

Órák és napok peregnek
s mi élünk tovább,
mintha 'mi sem történt volna!
Felgyújtott percek hamuját
őrzi még a szívünk,
kezünkbe olvadt reményeink
lassan elfolynak gyöngülő
ujjaink közül, - és mégis!
Valami megmarad, ha
tudjuk igazán akarni!
Megmarad íze a szónak,
gondolatnyi értéke
a tűnt varázsnak,
és megmarad a hit,
hitünk abban, hogy
nem volt hiába!
S megmarad a remény is
talán, a remény, hogy
hátha...!
mégis...!

Vékony Andor: Meséljek neked?

Mesélek neked,
hogy milyenek a szelek,
hogy csókol éjszaka a szél
a lángoló ég alatt.

Mesélek neked,
hullócsillagokról,
a hamvadó tűzről -
a nyár közepén.

Távoli hegyeket,
folyókat, ereket
őriz még a lelkem…
Mesélek neked.

Nagy István Attila: Hiába minden

Hiába minden szó,
ha lemostad magadról az érintésemet,
ha nincsen semmi, amiből az én arcom
visszanéz rád minden pillanatban.
Elolvadt benned a szerelem,
belefáradt a rettenetbe,
s hiába nézlek megfáradt szemmel,
vissza már nem hoz a vágyam.
Kiközösít engem ez a vers is,
mert minek nekem a szó,
ha csendben ülsz mellettem,
s arra vársz, hogy múljanak a percek?

Zsefy Zsanett: időhiány

a csonka idő botjára támaszkodik
s belefülel a némaságba
szeretné még hallgatni a csendet
de nem maradt idő
csak búcsúzásra

Babity Mária: Magányosan

 Én tudom a jövőt és ismerem a múltat.
Tudom, honnan jöttem, s meddig juthatok.
Percnyi emlékeim végtelenné nyúltak,
s körülvesznek csendben, mint az angyalok.

Ha tükörbe nézek, csak magamat látom.
Arcom, szemem fakó, szomorú csoda.
Akit szerethetnék, hiába is várom.
Akit szerethetnék, nem jön el soha.

Emberek közt járok, s magányomat élem.
Nem váltak valóra a tündérmesék.
Nincs, akire bízzam tűnődő szerelmem,
félnem nincs mitől már, hinnem nincs miért.

Hogyha volna merszem, cinkos alkonyattól
lopnék el magamnak szökni perceket.
Visszavenném, visszavenném a világtól!
s elvinném magammal halott lelkemet.

Simon István: Dióhéjban

Az élet felén túl vagyok már
emberi számítás szerint
de se jobb, se rosszabb másoknál
nem vagyok, s ha hitted, ne hidd.

Talán csak zártabb, bonyolultabb,
mint maga is e nemzedék;
sebét hordja egy háborúnak
és mindent még, amit megélt.

S ha gyógyul a seb, már keményebb
a hegedés, mi rajta van.
S mit hogyan formál a természet
az sose lehet céltalan.

Nézd csak, az egyik fa gyümölcse
alig is ád tennivalót,
de kéz kell ahhoz, hogy feltörje
a páncélba bújt diót.

Megéri, hogy titkomért felnyiss,
ott a négy sértetlen rekesz,
vagy hajíts el, ha velem nem bírsz,
kínlódva inkább ne szeress.

Jókai Anna: Szeretet.

 Szeretet. Egy szó, amit a gyűlölködők lemosolyognak, egy szó, amit az álszentek szólamszerűen lejárattak, egy szó, amit a gőgösek kisajátítanak, egy szó, melyet a romantikusok összetévesztenek a szirupos érzelgősséggel, egy szó, amelyet a kényelmesek igyekeznek visszaszorítani a vérségi kapcsolatokba. Egy szó, amit magánketrecünkbe zártunk, s csak ünneptájt eresztjük néhány órára szabadon. Egy fogalom, amelyről azt hisszük, tudjuk, mit jelent; pedig még csak a felszínét ismerjük egy mélyebb jelentésnek.

Falcsik Mari: Kék ősz

 levedli vörös ruháját a szenvedély
az ember kedve színt cserél
most a kék a legszebb
ez a provanszi hűs derű:
a levegő nem reszket
nem csillog nem izzad - csak van
van megfoghatatlan
mint a távolságtartó tények
átlátszó mint végül a lényeg
átlátszó és egyszerű
ízében valami új
valami ínyenc keserű

Kosztolányi Dezső: Vörös hervadás

Erdő,
dércsípte lombod ájultan vonaglik.
Meghalsz,
reád lehellt a vörös hervadás.
De mért e vidám pompa? Mért
öltözködöl halál előtt a fényes
bíbornokoknak, részeg szeretőknek,
ifjú dühnek, kigyulladt lázadásnak
harsány színébe?
Oly ünnep-e zsibbadni, elfeledni
lármás kirándulókat és rigókat,
vizek zaját,
az élet édes-olcsó csengetyűit?
Olyan jó nem élni?
Örülsz?

Hajdu Mária: Emlékezés

Csak csend és némaság,
reccsenéstelen fa
mit belső kórja rág.
Mégis áll dacolva
szélben és viharban
hangtalanul halva!
Csak csend és nincs tovább
nem hallod sóhaját
már csak a szél dalát.

Illés Gábor: Van, hogy a magányba...

Van, hogy a magányba
olyan szépen lép be valaki,
hogy az arcról a könnycsepp
a mosolygó szájba siklik
és tiszta szivárvánnyal festi meg
a temetőben pityergő öregasszonyokat.

Van, hogy a fény
megtörik a vizen
és nem találom a szót,
hogy életre keltsem, ami nincs.
Csak fáradt kapálózással keresem a kezet,
ami elúszik előlem a félhomályba.

Komáromi János: Ezt jelented

Szem fénye sötét éjszakában,
szív hangja csönd udvarában,
mosoly a kín kapujában.

Ezt jelented nekem.

Vízcseppek cserepes ajkakon,
hűs kéz gyöngyöző homlokon,
Nap fénye fagyos csúcsokon.

Ezt jelented nekem.

Szabolcsi Mária Teodóra: Ajándék

Egy nyári reggel
fényt dobott felém a szél
azóta őrzöm

Nagy István Attila: Lobogtunk

Egymás mellett feküdtünk,
s mint amikor ringatózunk
a habok hátán,
elmélyült bennünk a nyugalom.
Nem vágytuk a partokat,
sem az öböl árnyékait,
kilépett belőlünk a világ,
s magával vitte nyűgeit,
a napok hordalékát,
a hiábavalóság igéit.
Magunkra maradtunk,
egymás testébe hullva,
egyetlen áramkörben
lobogtunk, mint a máglya.

Boda Magdolna: (eszelős vándorlás)

...s ha már végképp nem...
...csak hagyjál ott
az út szélén magamban vándorolni...
...már minden úgy fáj,
hogy észre sem venném
a cipőkopogásod
hiányát;
én már régóta csak saját meztelen
talpam csattogását hallgatom.

Hámori István Péter: Mikor vagy

Mikor rám nézel beköszönnek
Otthonunkba a víg hegyek.

Mikor mosolyogsz szembejönnek
Mind, akik minket értenek.

Mikor beszélsz felcsilingelnek
Száncsengők rézharangjai,

Mikor szeretsz e néma jelnek
Megszólalnak a hangjai.

Mikor kacagsz, támadhat bárki,
Bennünk épülnek új falak.

Mikor hallgatsz, a palotái
Szavaknak, összeomlanak.

Tasnádi Bernadett: Érzés

Messze jársz, távol jársz

Mégis
Hallak
Látlak
Tudlak
Érezlek
S nem tudok Tőled elég távol lenni ahhoz
Hogy idegen légy.

Itt vagy
Élsz, laksz bennem
Akár az Élet
Benne vagy a percben, a térben, a létben
Figyelsz, kísérsz
Akár a tárgyak, mik körbeölelnek
Belémivódtál
Mint szavak a sorok között
Részem vagy
Hozzád tartozom.

Fuchs Éva: Csak a szépre emlékezem

 hiszek a szélben,
ha illatodat hozza
utcák szürke porán,
hiszek az esőben,
ha múlt perceket kopogva
ablakomon élni
kezd a magány,
s miközben a csendet
színesre festik
halkan koppanó
tavasz illatú percek,
emlékeim délibáb-táncát
puhán megöleli
a vörös est
néha fa árnyékához
támaszkodva, közös
perceket számolok
s hajnalban
meglesem arcod
mi a függönyben maradt.
Talán.

Csurai Zsófia : töredék

rejtve mindenkitől
egy szál magammal
kiülök a világ
legkeskenyebb peremére
szeretni a napot
és azt a valamilyen
apró titkot
ami tegnap csak úgy
kiosont és nélküled hagyott

Jószay Magdolna: Ha nem várnál

Jó, hogy sűrűn vársz rám,
még ha nem is kérem,
jó, hogyha figyelsz is,
mert néha elfelejtem
magam s a napot is
legmélyembe rejtem,
ha nem hívsz és nem szólítsz,
árnyékban létezem.

S mire szabadulnék
magam börtönéből,
ha nem várnál, nem lennék
darab a szívedből,
nem merítnék erőt
szemed tengeréből,
ha nem figyelnél így rám,
félnék az élettől.

Kányádi Sándor: Szerelem

Emlékszel-e még erre? Lángoló fejjel,
lángoló karral, lángoló lábbal
rohantál az éjszakába, kigyújtva az eget,
gyalog és kocsikon, a találka helyére,
sokkal előbb, mint ő jöhetett volna.
Mégis jobb volt ott. Égni, egyedül is,
mint eleven fáklya. Ott valami érzett
belőle, ígéret, az a jó jövendő,
mely majd eljön oda s a semmiség, üresség,
minden, mi körülvett, az idegen világ is,
ő volt már. Ott volt már az ő távolléte.

Nagy István Attila: Metszéspont

Esik az eső. Könny keveredik
a hideg ősszel.
Siratom magamat.
Jó lenne odabújni hozzád,
hosszan ringatózni veled.
Kérlelni, hogy el ne eressz,
ha mégis elmennék.
Bánatba bódít az ősz,
nyugtalan szívverésem
meg ne rémisszen.
Itt vagyok még, várom,
hogy újra megölelj,
s abban a metszéspontban
meg is születhetek újra -
veled.

Szabó Éva: Neked

Jöttél színarany éjnek
jöttél fekete napnak
évek tengermélyéből
robbanó pillanatnak.

Lettem színarany éjed
lettem fekete napod
évek kagylóhéjába
merülő pillanatod.

Szememben nyílsz azóta
szobámba hoz a reggel
távoli esték partján
lecsuksz a két szemeddel.

Gál János: Mindenhol

Szeress, ha lelkedben lakok
S rezdülnek éjjel a csillagok
Ha fáznak az újabb hajnalok;
Úgyis, ha magányod én vagyok

Szeress, ha világod itthagyott,
Ha eljönnek érted az angyalok.
Szeress, ha én is meghalok;
Mert a nemlétben is ott vagyok!

Moretti Gemma: Majd elfelejtek emlékezni...

Majd megpróbálok úgy élni ezentúl,
hogy elfelejtek emlékezni rád.
Nem engedem, hogy bármi is idézzen,
s eszembe juttassa az arcod,
a szád simogató szirmát,
puha kendőt: az érintésedet,
és ahogy ölelőn nézett a szemed.
Mint csodálatos kaleidoszkóp,
villan sok emlék, játszik és forog.
A híd, hol vártalak, a szél, a nád...
régmult öröm, most hol lehet tanyád?
Ugy eltüntél, vajon hová maradtál?
Olyan nagyon-nagyon magamra hagytál.
Most megtanulok úgy élni ezentúl,
hogy nem emlékszem, nem gondolok rád.
Mint őszi ág, levelét,
emléked úgy elejtem.
Ha meghalok majd,
mindezt elfelejtem.

Nagy István Attila: Hiányok

Ha reggel arra ébredek,
hogy nem vagy velem,
felhő borítja be
kék egem.

Ha megszöksz az éjszakából,
a lelkem elsötétül,
s vad viharok
támadnak.

B. Radó Lili: Ne mondd...

 

Ne mondd, hogy "úgy is jó!" Ne mondd…
Ne mondd, hogy "mindegy!" Nem igaz!
Napod ezer parancsot ont,
s ha nem igyekszel, lemaradsz!

"Úgy is" semmi sem sikerül!
Ha minden "mindegy", célt nem érsz -
csak úgy, ha küzdesz emberül!
Győzni az fog, ki tettre kész…

De azt, hogy "úgy sem", azt se mondd!
Csatát veszt, aki csügged, és
a tett helyett csak könnyet ont…
Az "úgy sem" az a csüggedés!

Hát sose légy reménytelen…
Kövessünk el bár száz hibát,
a győztes az lesz - higgy nekem! -
kit jó szándék hajt s értelem,
és helyrehozni nekilát.