Majd megpróbálok úgy élni ezentúl,
hogy elfelejtek emlékezni rád.
Nem engedem, hogy bármi is idézzen,
s eszembe juttassa az arcod,
a szád simogató szirmát,
puha kendőt: az érintésedet,
és ahogy ölelőn nézett a szemed.
Mint csodálatos kaleidoszkóp,
villan sok emlék, játszik és forog.
A híd, hol vártalak, a szél, a nád...
régmult öröm, most hol lehet tanyád?
Ugy eltüntél, vajon hová maradtál?
Olyan nagyon-nagyon magamra hagytál.
Most megtanulok úgy élni ezentúl,
hogy nem emlékszem, nem gondolok rád.
Mint őszi ág, levelét,
emléked úgy elejtem.
Ha meghalok majd,
mindezt elfelejtem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése