Áprily Lajos : Az illanó szín

A derű színe. Eljátszik velem,
finom kék csíkot húz a lelkemen,
múlót, amilyent szajkó szárnya von
völgyünk felett, borongó, hűs napon.

Soóky Melinda: Várlak

Szemedben születő csillagok,
mosolyod holdját őrzöm még,
Nemrég még ölelt két karod,
hangod dallama fájó emlék.
Selymét a szívembe fontam,
faggatom az őszi éjszakát,
kereslek ébredő hajnalokban,
sírom a szerelem himnuszát.
A nappal magánya hajol rám,
és gyöngyház virágú remény,
mintha a kacajod hallanám,
vágyakat suttog kint a szél.

Kányádi Sándor:Szeretnélek…

 

Szeretnélek a tenyerembe venni,
a naphoz egy kicsit közelebb vinni,
hogy melegedj, amikor nagy hidegek vannak,
s hogy enyhüljön éle ősszel a hóharmatnak.

Garabonciásod szeretnék lenni;
szárazság idején hosszúszárú esőt
vinnék langyos záport, gabonanövelőt,
fölfognám viharod bő köpenyegemmel.

Mindened én szeretnék lenni,
s lennék is, ha volna reá mód:
mérnököd, orvosod, tanítód
mindenkid, aki csak javadat akarja.

De nézd, annyi minden vállamra nehezül,
segíts meg Szülőföld, nem bírom egyedül.

Kormányos Sándor: Őszi szél

Csak hallgatunk, én itt, te ott,
s a percekbe szőtt kis csodák
szétfoszlanak, míg szemlesütve
rohannak el az éjszakák.

Messze vagy, a sóhajok közt
csókjaink emléke meglapul,
de tűnő álmok nem ringatnak,
csak vágyak fáradt csendje hull.

Most hallgatunk, én itt, te ott,
s ha némaságunk összeér,
majd eltűnődve von szemünkre
könnyű fátylat az őszi szél.

Tornay András: Esti óra újjászületve

Esti szellő és hárfadallam festi az eget színesre
Szelíden simogat és elaltat a hold
Kint egyre sötétebb és ijesztőbb
Bent egyre nyugodtabb és világosabb lesz minden
Ma este mindenki megbékélhet mindenkivel
Minden arc csak nevetésre képes
Elfelejtjük átkaink nincs szavunk a neheztelésre
Minden kéz védelembe öleli törékeny testünk
A csendet is el tudnánk most mesélni kíváncsi gyermekeknek
Mondataink hidakat építenek
Virágok nőnek némán s nem vágja le őket senki
Nincs kérdés nincs kétely nincs idő
A tundrán ma nem lesz egyetlen állatka sem áldozat
Tánc, sóhaj, szerelem, kacaj és tangó
Hiányok és félelmek simulnak levelek susogásába
Ma nem öregedtünk egy picit sem.

Vázsonyi Judit: Mi az álom

 

...az álom egy lenyűgöző film.
Tied a főszerep, de sosem tudod meg, mi a vége.

Az álom titokzatos zene , az utolsó akkordok sosem érnek el a füledig....csak csörög a vekker.

Ruder Jana: Majd

...magammal viszem
az esték kapujában álló
várakozás örömét,
az éjféli harangszó magányát..
a hajnal könnyeinek hideg fényét,
s a nappalokba burkolt életszíneket.
Magammal viszem majd
a szilánkokká tört kézfogásokat,
üvöltő félelmeket, suttogó sóhajtásokat,
a szivárványhidak ívét
s a nyitott szemmel festett álmokat.
Majd ott lesznek velem a szavak s a képek
csontporomba ivódott gyönyörű emlékek..

Komáromi János: A magányról

A magány nem ott van, ahol egyedüllét van.
A magány a társak között van.

...

Amikor sokan veszik körül az embert, akkor találhatja csak meg az igazi,a mélységesen mély magányt.
Amikor nincs akihez úgy szólhatna, hogy tudja, megértik.
Amikor hiába beszél, hiába mondja el gondolatait,
hiába tárulkozik ki őszintén, csupán meghallgatják
de valójában nem figyelnek rá.

...

Amikor annyira hiányzik egyetlen őszinte szó, egyetlen önzetlen ölelés...

Ady Endre: És mégis megvártalak

Te még nem indultál el útnak
S engem űzött az unalom,
Sok-biroknak e dühös láza,
Száz iramú, vad utamon.
Szeretők és cimborák hulltak,
Vesztek mellőlem sorba ki,
De nem tudtak eloltani
Száz életet oltó fuvalmak.
Lendületek és szünetek,
Tivornyák, villámlások, lármák
Vakok voltak és süketek.
Nem volt soha oda-adásom,
Valaki féltően fogott:
Nem indultál, nem jöhettél még
S valójában nem lobogott
Életem még a poklokban sem
És eltemettek százszor is
És száz életből vígan tör ki
Egy teljes élet, mámor is.
Újságos ízével a vágynak
Pirulón és reszketegen
Hajtom megérkezett, megérett,
Drága öledbe a fejem.

És mégis megvártalak.

József Attila: Gyöngy

Gyöngy a csillag, úgy ragyog,
gyöngyszilánkokként potyog,
mint a szőllő, fürtösen,
s mint a vízcsepp, hűvösen.

Halovány bár a göröngy,
ő is csámpás barna gyöngy;
a barázdák fölfüzik
a bús földet díszitik.

Kezed csillag énnekem
gyenge csillag fejemen.
Vaskos göröngy a kezem,
ott porlad a sziveden.

Göröngy, göröngy, elporlik,
gyenge csillag lehullik,
s egy gyöngy lesz az ég megint,
összefogva sziveink.

Ady Endre: Őszben a sziget

Fakó gyepét, kínlódó lombját,
Őszi virágát
Láttam ma a szigetnek
S fakó gyepét, kínlódó lombját,
Őszi virágát
Legény-volt őszi szivemnek.

Nem vádolok és nem irigylek.
immár hat évvel,
Hat ősszel megcsatáztunk
S mégiscsak volt egy kis tavasznyi,
Kurta tavasznyi,
Kerülgető boldogságunk.

De, óh, mért nem kezdhetjük újra,
Újra és mindig
Regényét a szigetnek?
Fakó gyepét, kínlódó lombját,
Őszi virágát
Szégyenlem a szivemnek.

Bencze Mihály: Tanács

 




tanulj a tűztől lángoló dalt
tanulj a víztől örök utat
tanulj a Naptól forró szerelmet
tanulj az éjtől csillagot keresned

Dienes Eszter: Légy áldott

Járok fekete lomb között,
szívembe átok költözött,
számig ér mindig a sírás.
Elmegy a test a porhoz,
hiába tiltják.

Elmegy a test a porhoz,
kapkodunk fűhöz-fához;
ki halottaimból visszahoztál,
legyél mindétig áldott.

Lányi Sarolta: Elköszönt a nyár

Erdő, most hozzád menekültem
Én, űzött szegény.
Fák, őrt álljatok körültem
És itt maradjak megkövülten
Itt pihenjek én.

Itt érjen engem ezeregy emlék
S majd egyszer Este...
Ne engedj el, ha el is mennék.
Engemet senki nem szeretett még,
Erdő, szeress te.

Kun Magdolna: Vigyázlak

Lágy fuvallat leszek, ha láz gyötörne éjjel.
Tenyeredben foszló meleg, lágy kenyér.
Fénysugárba forduló napraforgó kehely,
Melynek nyarat ontó illata a szívedig elér.
Ajkadra simítom az idő meghitt csókját,
Feléd nyújtom kincsként óvó vigaszom,
Mindened leszek e valótlan világban;
Hideg éjben melengető bújó oltalom.
Mit irántad érzek, nem egyszerű hála,
Vagy fellobbanó érzésnek lángoló heve
- szemeidben vagyok a gondolat s az erő -
Legékesebb szavaidnak titkos fegyvere.
Tavasz leszek tél havában, elrejtőzködő.
Derűvel megfestett szivárvány az égen,
hogyha a percekből színes évek nyílnak,
reményben font életem jövő hittel éljem.

Babity Mária : Búcsúzás

 Halk zsongás búg, ébred a tábor
Nektár csöppen az éji virágból,
Pirkad az égbolt, zendül a rét,
Messzire tűnik az éji sötét.

Fátyol lebben, felfut a Naphoz,
Felhő képében új zivatart hoz,
Száll, tova, lassan, mosolyra vár -
Halkan felnyög az tűzszavú Nyár.

Dallam csendül, halk-szomorúan,
Búcsúszóval a hajnali tájban,
Elhal a térben - elhal a Nyár,
Gyorsvonaton jön az ősz szele már.

Wass Albert: Őszi hangulat

Mikor a hervadás varázsa
megreszket minden őszi fán,
gyere velem a hervadásba
egy ilyen őszi délután!

Ahol az erdők holt avarján
kegyetlen őszi szél nevet,
egy itt felejtett nyár-mosollyal
szárítsuk fel a könnyeket!

Hirdessük, hogy a nyári álom
varázsintésre visszatér,
s a vére-vesztett őszi tájon
csak délibáb-varázs a vér!

Hirdessük,hogy még kék az égbolt,
ne lásson senki felleget,
hazudjuk azt, hogy ami rég volt,
valamikor még itt lehet!

Ha mi már nem tudunk remélni,
hadd tudjon hinni benne más;
hogy ezután is lehet élne,
hogy tréfa csak az elmúlás!

A nyári álmok szemfedője
övezze át a lelkedet,
amíg a tölgyek temetője
hulló levéllel eltemet!

Szabolcsi Erzsébet: Csak álmodunk...

Tenyerembe bújtak illatok,
lüktetnek velem pillanatok,
holdfényt vágyik a harcom,
jöjj, érintse fénye arcom;
új álmokat súgjon a szél,
hajolj közel, halld, mit mesél,
halld szívem szapora ritmusát,
táncot vágyó ősi rítusát,
hallgasd a percek énekét,
lüktető-bongó lélekét;
s csak álmodunk, csak ébredünk,
csak kéz a kézben éledünk,
zihál a hold a hárs fölött,
a tölgy is díszbe öltözött,
pillangó vágy csiklandja szivem,
s szikrát pattint hűs tenyerem...

Orbán Balázs: Adj egy percet...

Adj egy percet a csendnek,
Végre üvölthessen benned,
Tanítsa jó modorral,
Hogy kell embernek lenned!

Adj egy percet a csendnek
S ne másnak: az embernek
Ősi szálait fondd újra
Kemény szövetté: a lelket!

Adj egy percet a csendnek
És hallgasd, hogyan serceg
Benned hangja, fájón
A tűnődő őrületnek.

Kovács Daniela: Mire feleszmélünk...

Úgy szállnak olykor felettünk az évek,
mint dús kalász fölött a tikkasztó nyár,
míg megértjük szavát sorsunk ajkívének,
valaha volt hangja már rég messze jár.

Úgy suhan el mellettünk az élet,
ahogy tavaszodván sóhajt el a rét,
s míg szívünket átjárják az ígérő remények,
velünk együtt sorvad a sok büszke emlék.

Úgy robog velünk a száguldozó végzet,
mint vágtató vonat a táj homályán,
mire feleszmélünk, hogy nem élni vétek,
létünk felét leéltük álmodozva, árván

Szuhanics Albert: Örök visszatérés

Elég egy pillanat szerelembe esni,
szemeim sarkából csak rád kellett lesni.
Idők töredéke, másodperc-szilánkja,
és máris hozzád száll, lelkemnek imája.

Mert pillanat alatt, pillád rám emelted,
mélytüzű szemeddel lelkemet fellelted.
Lelkemet fellelted, lángra lobbantottad,
szerelem virágját számomra elhoztad.

Azonnal tudtam én, pedig sosem láttam,
hogy elért az érzés, pedig épp nem vártam.
Nem vártam szerelmet, még szabad lehetnék,
elvesztem, rab vagyok, nincs ebből menekvés!

Mint varázsütésre, megváltozott minden,
ahogyan eddig volt, úgy többé már nincsen...
Te vagy a szerelmem, itt élsz most már bennem,
bevésve lelkemben, újjá szültél engem...!

Arcom kipirulva, nyugalmat nem lelek,
szívem hevesen ver, ha veled lehetek.
Csak éretted múlik, éjjelem, nappalom,
könnyeim ezen túl, miattad hullatom...

Esdeklőn nézek rád, szívemben félelem,
szeretsz te is engem? Ím tiéd életem!
Érzed e lelkedben ezt a nagy szerelmet?
Mert ha te is érzed, nincsen már türelmed!

Mint kit idő sürget, egymás felé tartunk,
nem tudunk tettetni, feladjuk a harcunk.
Már forrón ölellek, összeforr az ajkunk,
könnybe lábad szemünk, egymást úgy akarjuk.

Végzetem asszonya, ím reád találtam,
időtlen az érzés te nálad és nálam.
Örök visszatérés, a kör újra zárul,
csak egy találkozás, s megy minden magától.

Conrad Aiken: Zene, amelyet veled hallgattam

A zene, amelyet veled hallgattam, több volt mint zene,
A kenyér; mit veled törtem, több volt, mint puszta kenyér;
Most, hogy magamra hagytál, minden oly színtelen lett;
Minden, mely egykor oly szép volt, halott s fehér.
Kezed, mely egykor az asztalon és az ezüstön pihent,
Ujjaid, melyek átfogták a poharat,
Nem hagytak nyomot e tárgyakon, szerelmem -
Érintésed mégis örökre rajtuk marad.
Mert a szívem ott mozgott közöttük mindig,
S áldottá tette őket kezed s szemed;
S szívemben az emlék örökre marad már -
ismertek ők téged egykoron, s maradnak mindig veled.

Reichard Piroska: Napok, napok

Eljött megint a tegnapesti szél,
az ég kékje megint gyöngyszínre olvadt:
megint egy éj, megint egy hosszú éj
s mögötte vár megint egy hosszú holnap.

Harangszó búcsúztatja a napot,
zokogva kong: hiába volt, hiába,
napok, napok, egyforma tegnapok
belemúlnak borúló éjszakába.

Napok, napok, egyforma gyöngyszemek,
fáradt kezemből egyenként kihullnak,
arra sem vágyom már, hogy pár szemet
még felfűzhessek emlékkoszorúnak .

Gligorics Teréz: Amikor sírni nem lehet...

Mint megannyi vándorfelhő fenn az égen,
Gondolatom suhan át a messzeségen,
Üldőzi egy álom szívemet,
Tündérszárnyát szövögeti már a lelkem,
Egy árnyékra véletlenül ráleheltem,
S melegében sírni nem lehet...

Mint megannyi vándorfelhő fenn az égen,
Gyengéd karok ölelnek a messzeségben,
S a felhőkre napot festenek...
A düllőútról félredobnak minden hantot,
S minden borut, mely valaha átsuhant ott,
Az alvajárók el ne essenek...

Mint megannyi vándorfelhő fenn az égen,
Szirmaim úgy repülnek a messzeségben,
Félredobva gondot, bánatot,
Nyugodjanak békében a búzaföldön,
(Mi nem hajlik meg, az egyszer el kell törjön...)
Repülj, szirom, álmok várnak ott...

Baranyi Ferenc: Ki számol el?

Mit ér a legszentebb erény, ha
bűnnek láthatja bárki azt?

Ki sziklával rombol - mit ér, ha
belőle vizet is fakaszt?

Ki szabja meg a lét határát
s halált erénnyé ki avat?

Ki számol el a világgal,
hogy adós sehol nem marad?

Ki? Mit? Miért? Mivégre? Meddig?
A kérdések mentsége véd,

hogy ki ne egyezzen az ember
saját magával semmiképp.

Soóky Melinda: Várlak

Szemedben születő csillagok,
mosolyod holdját őrzöm még,
Nemrég még ölelt két karod,
hangod dallama fájó emlék.
Selymét a szívembe fontam,
faggatom az őszi éjszakát,
kereslek ébredő hajnalokban,
sírom a szerelem himnuszát.
A nappal magánya hajol rám,
és gyöngyház virágú remény,
mintha a kacajod hallanám,
vágyakat suttog kint a szél.

Tornay András: Esti óra újjászületve

Esti szellő és hárfadallam festi az eget színesre
Szelíden simogat és elaltat a hold
Kint egyre sötétebb és ijesztőbb
Bent egyre nyugodtabb és világosabb lesz minden
Ma este mindenki megbékélhet mindenkivel
Minden arc csak nevetésre képes
Elfelejtjük átkaink nincs szavunk a neheztelésre
Minden kéz védelembe öleli törékeny testünk
A csendet is el tudnánk most mesélni kíváncsi gyermekeknek
Mondataink hidakat építenek
Virágok nőnek némán s nem vágja le őket senki
Nincs kérdés nincs kétely nincs idő
A tundrán ma nem lesz egyetlen állatka sem áldozat
Tánc, sóhaj, szerelem, kacaj és tangó
Hiányok és félelmek simulnak levelek susogásába
Ma nem öregedtünk egy picit sem.

Zsefy Zsanett: Ősz..neked

Úgy lennék ősz neked
bíborban bomló vágyban,
termő nyár után palettád
a megújulásban!
Szétfutó pasztellek helyett
festővásznadon
óaranyban oldott
csendes fekhelyed..

Ruder Jana: Késik a csend

 

Vénül a Hold
ráncolja homlokát,
kunyhónak támaszkodik az este...
köd hajol le a fákról
rászáll a síró ereszre.

Késik a csend.

Szél parolázik
a fákkal,
fakul a zöld, térdel a nyár...
az ég partján, színeit pazarolva
ívét bontja el
egy szivárvány...

Sütő Barnabás: Megyek hozzád

Susogó fák alatt ülök
Felettem ezernyi csillag
Lelked tükrébe merülök
Elmémbe újra bevillan
Szép szemed ...
Kezemre hajótest Egy kis levél
Érzem Bársony bőröd ízét
Ahogy kezed, kezemhez ér
Ajkaid mézleheletét
S Hogy Jó veled ...

Halk neszek úsznak AZ éjben
Selymes hangod Belém hatol
Hagyom, Hogy lelkemig érjen
Tücsök ciripel Valahol
S elandalít ...
Nézem a harmatcseppeket
Gyöngyök gördülnek arcodon
Indulnom Kell, Hát felkelek
Megyek hozzád s lecsókolom
A könnyeid ...