Kun Magdolna: Te vagy a mindenem

Szavaidban találom a rétek vadvirágát,
Könnyeid hullatnak rám aranypermetet.
Hangod az, mely utat nyit a mennyország felé,
Mikor két karod ölelésébe némán elveszek.
Szíved dallamától dobban ábrándozó szívem,
Mikor együtt csókolózunk a nyári ég alatt,
S ha összekulcsolt kezünkre enyhe szellőt fúj
A szemlesütve vágyakozó esti alkonyat.
Te vagy nekem az ébredő nap bíborszínű fénye,
Az esthomályban burkolt álompillanat,
Te vagy a szívszerelem legtisztább érzése,
Mikor ajkamra álmodod a rózsaszirmokat.
Úgy szeretlek téged, mint a kiszáradt meder,
Mely esőcseppből éleszt vízkristályokat,
Hogy az arra járó napnak gyémántot ragyogjon,
Mikor vándorútja során mellette elhalad.
Csodavizű forrás vagy, ha mesére szomjazom,
Tündérszárnyú varázs a bódult éjszakákon,
Melyben szikrázó lángfényed átfonja a testem,
És tűzvillantó táncától ringat el az álom.

Kormorán: Egymás kezét fogva

Jó lenne messzire menni,
egymás kezét fogva –
Sokáig – nem kérdezi semmit,
egymás kezét fogva –
S mikor megszólalsz először,
csak a szememet nézd, semmi mást –
én nem kérdem soha tőled:
honnan jöttél,
csak azt, mit kívánsz.

Elmúlnak a szürke napok,
egymás kezét fogva.
Érezzük majd valami történt,
egymás kezét fogva –
Mikor hozzám érsz először
csak a szememet nézd, semmi mást –
és nem lesz fontos semmi,
csak az, csak az
– mit kívánsz.


(forrás:http://kormoranfolk.hu)

Kovács Erika: (elmondhatatlan)

 

hangtalan
(ahogy csak vázába ölt virág tud sírni)
és óvatosan
(miként haldoklók közt jár
a félrepillantás )
nyúlj belém
hogy érezd
Te is
tartozol
valahová...(...)

Kovács Anikó: Erőtlen, fáradt vers

Ma különösképp emésztő a félelem bennem,
érzem, elhallgatnak lelkemben végleg a dalok,
úgy lehet, tán pokolra kellene értük mennem,
de nincsen erő, - többé már nem harcolhatok.

Ma szépia-barna a gondolat már kora reggel,
fojt, veszejt, nem enged el a gonosz pillanat,
az aggodalom, mint tavaszi ár, úgy lepett el:
én tehetetlen fekszem mélyen alatta, hanyatt.

Ma csak fájón hallgatok a katatón csendben,
széttörött minden szó, nincsenek káprázatok,
magamnak csupán hamuszín árnyéka lettem,
s ha volt is dal, mind velem jön, ha meghalok.

Preszl Éva: Tűzvirág

 

Kezedben tört varázs,
Szemedben fényparázs,
Markodban a világ.
Mondd tovább, tűzvirág!

Mosolyod, ha akar,
Napot is eltakar.
Álmomban elszálltam,
Vágyadban ott jártam.

Tűz volt a szerelmed,
Föld-ég az Istened,
Föltépett sebeket,
Örökre feledted.

Mosolyom, ha akar,
Minden nap betakar.
Somolygó tűzvirág,
Mondd, miénk a világ?

P. Pálffy Julianna: Megjelöltél

Megjelöltél, titkon fonod körém az álmokat,
mámorító csendben, súlytalan ködfátyolként kúszik,
rezzen egy gondolat
- érintésedre vágyom -
tűzbe lobban egy emlék, s én kitörölhetetlenül
- magamra tetoválom.

Hiányzik a mosolyod, lágy íve a szádnak,
kimondatlan szavaidra most, hópihék szállnak.

Lassú, álmos percekkel hadakozik a hajnal,
szaggatja égi köntösét, halványkék táncot lejt
mosolygó arccal
- én könnyekkel ébredek -
tövismadárként, tövissel a szívemben ma is
- öntörvénnyel szeretek.

Hiányzik a mosolyod, lágy íve a szádnak,
kimondatlan szavaidra most, hópihék szállnak.

(ha elmondanám, hinnéd-e - hogy nyugtalan
türelemmel míg élek, csak téged várlak?)

Szilágyi Domokos: Most...

Most, amikor éjfelekig
kell dolgoznom görnyedt-hajolva,
hogy nincsen percnyi pihenés:
most van szükségem mosolyodra.

Most, amikor zúgó fülem
szavak olvadt-érceit issza:
most, most van szükségem nagyon
simogató-lágy szavaidra.

Most, amikor fáradt kezem
törött szárnyú madárként rebben:
most kell, ha csak egy percre is,
hogy megpihenjen a kezedben.

Az átvirrasztott éjszakákat
enyhítse egy-egy pillanat;
hisz ezerévnyi pihenést ad
mosolyod, kezed és szavad...