Kun Magdolna: Miért?

Miért fordulunk újra meg újra a nap irányába,
ha tudjuk, hogy sugarától könnyezik a szemünk,
s miért vágyjuk azt, aki sosem volt a miénk,
kiért százszor veszítünk, míg egyszer talán nyerünk?

Miért hat meg annyiszor szívünk esdeklése,
könyörgő szeme, mely könnyel telik meg,
mikor más irányba fordulunk a megszokott helyett,
ott hagyva a régi utat s a régi lépteket?

Miért vágyjuk a szót, azt az egyszerűt és szépet,
mely szükséges ahhoz, hogy túléljük mindazt,
ami a ránk feszített ólomévek vastömb súlya alatt
némi felemelő vigaszt és biztonságot ad?

Miért jó megbízni néhány kedves gondolatban,
amikről hisszük azt, hogy értünk született,
s miért nem tagadjuk meg azt a benne nyugvó érzést,

                                                            miért készek vagyunk eldobni egy egész életet?

Sárhelyi Erika:Fagyott szárnyak

Kicsit megállt a világ köröttem,
talán a ködbe zuhant tél teszi.
Kicsit lelassult ma a szívem,
viszi a vérem, bánattal teli.

Kicsit gubbasztok, fagyott a szárnyam,
ma a repülést hiába vágyom.
Kicsit elfordulok, hogy ne lássam,
hányan didergünk ezen az ágon.

Gámentzy Eduárd: Tükör

 
    Néha ott a tükör előtt

    úgy érzem, minden rendben van.
    Kicsit sápadtnak tűnök talán,
    de majd összeszedem magam.

    Mosolyt keresek, felragasztom,
    terüljön szét az arcomon.
    Egyenes gerinc, nem könnyű ám!
    De másképp nem folytathatom.

    Nem adom meg magam, nem lehet!
    Hős vagyok, mint a filmeken.
    Csak a szemem, csak attól félek!
    Oda ne nézzen senki sem!

Lengyel Jolán: Kavargó gondolatok

Ölelj át csendeddel bársonyos éjszaka!
Pihenni szeretnék, mint egy kisgyerek,
kinek még nincsen semmiféle gondja,
hogy ne feszüljenek tovább az agyi erek.

Fáradt vagyok! S ha mégis jön az álom,
vészterhes mélységet vetít elém:
szakadék szélén önmagamat látom,
és emberek tömege sietve jön felém.

E romhalmaz tetején egyedül nem vagyok!
Körmeim szakadnak, de lelkem mélybe hull,
mert súlya van a szónak, és a teher oly sok,
nyomasztó a lét értéke: a gond tornyosu

B. Radó Lili: Várni...

Csak ülsz és várod. Olykor kitárod a karod,
szemedből boldog álmok édes derűje árad,
lelkedről lepkeszárnyon peregnek a dalok,
fiatal vagy és remélsz és harmatos a reggel.  

Csak ülsz és várod. Előbb békén, majd egyre jobban
a szíved néha-néha hangosabban dobban,
hogy nyílik már az ajtó, hogy jönni fog feléd; és
ajtód előtt kopog! majd újra halkul a lépés.
Riadt szemedben némán fakul a ragyogás
s ajkadról tört virágként hervad le a mosoly.

Még biztatod magad, hogy jönni fog talán,
de két karod ernyedten mégis öledbe csuklik,
szemedből könny után könny törületlen szivárog,
 s míg ülsz ajtód előtt és azt hiszed, hogy várod,
szívedről cseppek hullnak, megannyi vérző kláris,
már nem bánod, hogy nem jön, már nem bánod, ha fáj is
és nem bánod, hogy közben lassan leszáll az éj.

Farkas Máté: Domboldalon

Harmat lepte fűben, nyári hajnalon
Csak nézem, amint föléled a Nap
És fekszem csendben árva domboldalon
Arra várva, hogy megpillantsalak.

Körbenézek e tarka-barka tájon;
Lágy szellő érinti meg testemet.
Becsukom szemem, nem hagyom hogy fájjon
És képzeletben megérintelek.

Majd bárányfelhők suhannak az égen;
Számolom őket és a perceket.
Egy pillanatra érzem azt, mint régen:
Érzem, hogy soha nem felejtelek.

A messzi fák, a friss, bimbódzó ágak,
Répcemezők, s csicsergő madarak.
Nézem, amint a pillangók csak szállnak
És élvezem azt, ami még maradt.

Hallgatom, ahogyan visszhangzik a csend;
Hallgatom és csak egyre hangosabb.
Másoknak számít a béke és a rend,
Nekem Te vagy mindennél fontosabb.

Harmat lepte fűben, nyári hajnalon
Csak nézem, amint föléled a Nap
És fekszem csendben árva domboldalon
Arra várva, hogy megpillantsalak.

Körbenézek e tarka-barka tájon;
Lágy szellő érinti meg testemet.
Becsukom szemem, nem hagyom hogy fájjon
És képzeletben megérintelek.

Káli László:Akkor még...

Miként a fák ősszel leveleiket, úgy vetetted
le a ruhád Te. Sustorgott a selyem selymes
bőrödön, halkan siklott a padlóra, lábaid köré.
S én gyönyörködve néztem csodaszép tested,
a vágy szikrázón tört fel bennem, s az égig ért.
Akkor még nem dőlt Benned az ágyra a vágyad,
akkor még nem kereste lázas csókod a számat,
akkor még nem fontad keresztbe rajtam a lábad...
Akkor még csak öleltél, s én öleltelek, meztelen
testünk még csak meg-megremegett, de már
követelőn szorítottuk egymást, várva a percet,
hogy miként gyümölcs a magját, magadba zárj.
A szobában csak halvány lámpa fénye derengett.
A Hold szégyenlősen felhő mögé rejtette sápadt,
keskeny arcát. Messziről hullámok moraját hozta
a szél. Talán épp egy sirály rikoltott az éjszakába,
vagy ki tudja, mire ébredt fel a vén lámpagyújtó,
s milliónyi lámpást gyújtott az égen, s fényében
látszott, ahogyan egymásra borulva alszik két
csillag, mint a fény a harmatos őszi falevélen.