Ölelj át csendeddel bársonyos éjszaka!
Pihenni szeretnék, mint egy kisgyerek,
kinek még nincsen semmiféle gondja,
hogy ne feszüljenek tovább az agyi erek.
Fáradt vagyok! S ha mégis jön az álom,
vészterhes mélységet vetít elém:
szakadék szélén önmagamat látom,
és emberek tömege sietve jön felém.
E romhalmaz tetején egyedül nem vagyok!
Körmeim szakadnak, de lelkem mélybe hull,
mert súlya van a szónak, és a teher oly sok,
nyomasztó a lét értéke: a gond tornyosu
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése