Csondor Katalin: Hóban ébred

Hóban ébred majd az ünnep,
Minden percben nevet ránk.
Tud-e bármi szebbet adni,
Mint a békés nagyvilág?

Szeitz János: Megszólítlak

Megszólítlak némán minden éjszaka.
Vigyázva, meg ne zavarjam álmodat,
és érzem, válaszolsz, szólítlak újra.
Jó így, és megtagadom a józan észt:
a tudás felett ítél a vágy, merész,
amit tagad a tudás, a léleké
a döntés: kapcsolatok az éteren
át, és bár árnyat vet a kétkedés, remélt
derűs álmom elé; a kóbor reményt
elűzni késztet így, és elfogadni
az ébrenlétben, már rám szabott valót,
hozzád enged a kegyes éjszaka, és
emlékeddel álomba fogad a csönd.

Kovács Daniela: Álmaid illatával...

Az árnyak játszanak a csupasz ágak között
vidáman bújócskáznak a süvítő széllel
a fagyos, deres talaj, annyira meggyötört
egy ágba kapaszkodó levél, szenvedve remeg

szívedbe férkőzök meleget keresve
álmaid illatával betakarózom
a magányos lépések tömeggé olvadt teste
magához láncol, annyira nagyon fázom...

Lelkem repedésein is áthatol a hideg
kétségek között kezemet tördelem
ködből szőtt fátyol, milliónyi cseppje
könnyé változva, arcomon megpihen.

Szép Ernő: A virág szebb

 

 A virág szebb a világnál,
Szebb az álom a virágnál.

Szebb a tenger mint az ember,
Szebb a felhő mint a tenger.

Hervadt levél szebb a zöldnél,
Szebb a hó az anyaföldnél.

Naplemente szebb a napnál,
Holdas éj az alkonyatnál.

A hajnal szürke selyemmel,
A köd rózsasejtelemmel.

Fecske szép ha száll, ha játszik,
Szebb ha tűnik s már nem látszik.

Szép a zene zengvén zengve,
Szebb ha elhalt, csuda csendje.

Szép megnézni festett képet,
Aki hátrább-hátrább lépett.

Szép a visszhang ha beszélnek,
Jobb az emlék mint az élet.

Zsefy Zsanett: Pergerő

hol van a nyár?

vihar előtt
ünneplőbe öltözött
szél szaggatta
virágágya
ősz kertjébe költözött

hol van az ősz?

nyarat vágyott
most keblében őrzi őt
melengeti
úgy akarja
megmenteni a szép főt

hol van a tél?

ősz fejére
telepedett földön s lent
fagyos verem
mélyén nézi
jégkorong lett a hold fent

hol a tavasz?

tél zsebéből
a magokkal kipereg
sosem búsul
mert ő tudja
nélküle nincs kikelet

Leleszi Balázs Károly: Szerelem szavai

A lélek titokzatos pontjain járok.
Máskor meg vad viharként tombolok.
Éhes szájú tűz vagyok, a jövő kockázata,
kolibri, virágok kelyhéből táplálkozó,
tovasuhanó uszályos üstökös,
zene és költemény,
áttetsző, csobogó hegyi patak,
titkokat hordozó ölelés,
szív oltárának áhítat-szertartása,
tilalmas varázsital, megtapasztalt remény.
Most már benne élek a szívedben.
Nem hátrálhatsz meg.

József Attila: Reménytelenül

Lassan, tünődve

Az ember végül homokos,
szomorú, vizes síkra ér,
szétnéz merengve és okos
fejével biccent, nem remél.

Én is így próbálok csalás
nélkül szétnézni könnyedén.
Ezüstös fejszesuhanás
játszik a nyárfa levelén.

A semmi ágán ül szivem,
kis teste hangtalan vacog,
köréje gyűlnek szeliden
s nézik, nézik a csillagok.

Lakatos István: Kevés vagyok

harmatcseppként várom a megszűnést
lágyan ringatózom egy fűszál végén
Elpárolgok vagy Zuhanok?
széljárta reggeleken
választani nem lehet
halkan dúdolok...

Sárhelyi Erika: Térdeplő tavaszban

Hallottam ma reggel zokogni a fákat,
hozzám hajolva kértek vigasztalást.
Úgy feszült tar testükön a konok bánat,
mint elrongyolódott, ónszürke palást.

A tavasz már a fagy lába előtt térdel,
esdekel, mint holmi betolakodó.
Hiába pörölök mindegyre a téllel,
kacagva hullik a szívemre a hó.

Ron Cristian: Higgy...

Higgy a szívedben és saját jóságodban, mert
ha így teszel, mások is ezekben fognak hinni.
Higgy a csodában, mert teli van vele az élet.
De ami a legfontosabb, hogy higgy önmagadban,
mert odabenn a lelkedben rejtőzik a csoda, a
remény,a szeretet és a holnap álmai.

Gere Irén: ...hátha...mégis...!

Órák és napok peregnek
s mi élünk tovább,
mintha 'mi sem történt volna!
Felgyújtott percek hamuját
őrzi még a szívünk,
kezünkbe olvadt reményeink
lassan elfolynak gyöngülő
ujjaink közül, - és mégis!
Valami megmarad, ha
tudjuk igazán akarni!
Megmarad íze a szónak,
gondolatnyi értéke
a tűnt varázsnak,
és megmarad a hit,
hitünk abban, hogy
nem volt hiába!
S megmarad a remény is
talán, a remény, hogy
hátha...!
mégis...!

Vékony Andor: Meséljek neked?

Mesélek neked,
hogy milyenek a szelek,
hogy csókol éjszaka a szél
a lángoló ég alatt.

Mesélek neked,
hullócsillagokról,
a hamvadó tűzről -
a nyár közepén.

Távoli hegyeket,
folyókat, ereket
őriz még a lelkem…
Mesélek neked.

Nagy István Attila: Hiába minden

Hiába minden szó,
ha lemostad magadról az érintésemet,
ha nincsen semmi, amiből az én arcom
visszanéz rád minden pillanatban.
Elolvadt benned a szerelem,
belefáradt a rettenetbe,
s hiába nézlek megfáradt szemmel,
vissza már nem hoz a vágyam.
Kiközösít engem ez a vers is,
mert minek nekem a szó,
ha csendben ülsz mellettem,
s arra vársz, hogy múljanak a percek?

Zsefy Zsanett: időhiány

a csonka idő botjára támaszkodik
s belefülel a némaságba
szeretné még hallgatni a csendet
de nem maradt idő
csak búcsúzásra

Babity Mária: Magányosan

 Én tudom a jövőt és ismerem a múltat.
Tudom, honnan jöttem, s meddig juthatok.
Percnyi emlékeim végtelenné nyúltak,
s körülvesznek csendben, mint az angyalok.

Ha tükörbe nézek, csak magamat látom.
Arcom, szemem fakó, szomorú csoda.
Akit szerethetnék, hiába is várom.
Akit szerethetnék, nem jön el soha.

Emberek közt járok, s magányomat élem.
Nem váltak valóra a tündérmesék.
Nincs, akire bízzam tűnődő szerelmem,
félnem nincs mitől már, hinnem nincs miért.

Hogyha volna merszem, cinkos alkonyattól
lopnék el magamnak szökni perceket.
Visszavenném, visszavenném a világtól!
s elvinném magammal halott lelkemet.

Simon István: Dióhéjban

Az élet felén túl vagyok már
emberi számítás szerint
de se jobb, se rosszabb másoknál
nem vagyok, s ha hitted, ne hidd.

Talán csak zártabb, bonyolultabb,
mint maga is e nemzedék;
sebét hordja egy háborúnak
és mindent még, amit megélt.

S ha gyógyul a seb, már keményebb
a hegedés, mi rajta van.
S mit hogyan formál a természet
az sose lehet céltalan.

Nézd csak, az egyik fa gyümölcse
alig is ád tennivalót,
de kéz kell ahhoz, hogy feltörje
a páncélba bújt diót.

Megéri, hogy titkomért felnyiss,
ott a négy sértetlen rekesz,
vagy hajíts el, ha velem nem bírsz,
kínlódva inkább ne szeress.

Jókai Anna: Szeretet.

 Szeretet. Egy szó, amit a gyűlölködők lemosolyognak, egy szó, amit az álszentek szólamszerűen lejárattak, egy szó, amit a gőgösek kisajátítanak, egy szó, melyet a romantikusok összetévesztenek a szirupos érzelgősséggel, egy szó, amelyet a kényelmesek igyekeznek visszaszorítani a vérségi kapcsolatokba. Egy szó, amit magánketrecünkbe zártunk, s csak ünneptájt eresztjük néhány órára szabadon. Egy fogalom, amelyről azt hisszük, tudjuk, mit jelent; pedig még csak a felszínét ismerjük egy mélyebb jelentésnek.

Falcsik Mari: Kék ősz

 levedli vörös ruháját a szenvedély
az ember kedve színt cserél
most a kék a legszebb
ez a provanszi hűs derű:
a levegő nem reszket
nem csillog nem izzad - csak van
van megfoghatatlan
mint a távolságtartó tények
átlátszó mint végül a lényeg
átlátszó és egyszerű
ízében valami új
valami ínyenc keserű

Kosztolányi Dezső: Vörös hervadás

Erdő,
dércsípte lombod ájultan vonaglik.
Meghalsz,
reád lehellt a vörös hervadás.
De mért e vidám pompa? Mért
öltözködöl halál előtt a fényes
bíbornokoknak, részeg szeretőknek,
ifjú dühnek, kigyulladt lázadásnak
harsány színébe?
Oly ünnep-e zsibbadni, elfeledni
lármás kirándulókat és rigókat,
vizek zaját,
az élet édes-olcsó csengetyűit?
Olyan jó nem élni?
Örülsz?

Hajdu Mária: Emlékezés

Csak csend és némaság,
reccsenéstelen fa
mit belső kórja rág.
Mégis áll dacolva
szélben és viharban
hangtalanul halva!
Csak csend és nincs tovább
nem hallod sóhaját
már csak a szél dalát.

Illés Gábor: Van, hogy a magányba...

Van, hogy a magányba
olyan szépen lép be valaki,
hogy az arcról a könnycsepp
a mosolygó szájba siklik
és tiszta szivárvánnyal festi meg
a temetőben pityergő öregasszonyokat.

Van, hogy a fény
megtörik a vizen
és nem találom a szót,
hogy életre keltsem, ami nincs.
Csak fáradt kapálózással keresem a kezet,
ami elúszik előlem a félhomályba.

Komáromi János: Ezt jelented

Szem fénye sötét éjszakában,
szív hangja csönd udvarában,
mosoly a kín kapujában.

Ezt jelented nekem.

Vízcseppek cserepes ajkakon,
hűs kéz gyöngyöző homlokon,
Nap fénye fagyos csúcsokon.

Ezt jelented nekem.

Szabolcsi Mária Teodóra: Ajándék

Egy nyári reggel
fényt dobott felém a szél
azóta őrzöm

Nagy István Attila: Lobogtunk

Egymás mellett feküdtünk,
s mint amikor ringatózunk
a habok hátán,
elmélyült bennünk a nyugalom.
Nem vágytuk a partokat,
sem az öböl árnyékait,
kilépett belőlünk a világ,
s magával vitte nyűgeit,
a napok hordalékát,
a hiábavalóság igéit.
Magunkra maradtunk,
egymás testébe hullva,
egyetlen áramkörben
lobogtunk, mint a máglya.

Boda Magdolna: (eszelős vándorlás)

...s ha már végképp nem...
...csak hagyjál ott
az út szélén magamban vándorolni...
...már minden úgy fáj,
hogy észre sem venném
a cipőkopogásod
hiányát;
én már régóta csak saját meztelen
talpam csattogását hallgatom.

Hámori István Péter: Mikor vagy

Mikor rám nézel beköszönnek
Otthonunkba a víg hegyek.

Mikor mosolyogsz szembejönnek
Mind, akik minket értenek.

Mikor beszélsz felcsilingelnek
Száncsengők rézharangjai,

Mikor szeretsz e néma jelnek
Megszólalnak a hangjai.

Mikor kacagsz, támadhat bárki,
Bennünk épülnek új falak.

Mikor hallgatsz, a palotái
Szavaknak, összeomlanak.

Tasnádi Bernadett: Érzés

Messze jársz, távol jársz

Mégis
Hallak
Látlak
Tudlak
Érezlek
S nem tudok Tőled elég távol lenni ahhoz
Hogy idegen légy.

Itt vagy
Élsz, laksz bennem
Akár az Élet
Benne vagy a percben, a térben, a létben
Figyelsz, kísérsz
Akár a tárgyak, mik körbeölelnek
Belémivódtál
Mint szavak a sorok között
Részem vagy
Hozzád tartozom.

Fuchs Éva: Csak a szépre emlékezem

 hiszek a szélben,
ha illatodat hozza
utcák szürke porán,
hiszek az esőben,
ha múlt perceket kopogva
ablakomon élni
kezd a magány,
s miközben a csendet
színesre festik
halkan koppanó
tavasz illatú percek,
emlékeim délibáb-táncát
puhán megöleli
a vörös est
néha fa árnyékához
támaszkodva, közös
perceket számolok
s hajnalban
meglesem arcod
mi a függönyben maradt.
Talán.

Csurai Zsófia : töredék

rejtve mindenkitől
egy szál magammal
kiülök a világ
legkeskenyebb peremére
szeretni a napot
és azt a valamilyen
apró titkot
ami tegnap csak úgy
kiosont és nélküled hagyott

Jószay Magdolna: Ha nem várnál

Jó, hogy sűrűn vársz rám,
még ha nem is kérem,
jó, hogyha figyelsz is,
mert néha elfelejtem
magam s a napot is
legmélyembe rejtem,
ha nem hívsz és nem szólítsz,
árnyékban létezem.

S mire szabadulnék
magam börtönéből,
ha nem várnál, nem lennék
darab a szívedből,
nem merítnék erőt
szemed tengeréből,
ha nem figyelnél így rám,
félnék az élettől.

Kányádi Sándor: Szerelem

Emlékszel-e még erre? Lángoló fejjel,
lángoló karral, lángoló lábbal
rohantál az éjszakába, kigyújtva az eget,
gyalog és kocsikon, a találka helyére,
sokkal előbb, mint ő jöhetett volna.
Mégis jobb volt ott. Égni, egyedül is,
mint eleven fáklya. Ott valami érzett
belőle, ígéret, az a jó jövendő,
mely majd eljön oda s a semmiség, üresség,
minden, mi körülvett, az idegen világ is,
ő volt már. Ott volt már az ő távolléte.

Nagy István Attila: Metszéspont

Esik az eső. Könny keveredik
a hideg ősszel.
Siratom magamat.
Jó lenne odabújni hozzád,
hosszan ringatózni veled.
Kérlelni, hogy el ne eressz,
ha mégis elmennék.
Bánatba bódít az ősz,
nyugtalan szívverésem
meg ne rémisszen.
Itt vagyok még, várom,
hogy újra megölelj,
s abban a metszéspontban
meg is születhetek újra -
veled.

Szabó Éva: Neked

Jöttél színarany éjnek
jöttél fekete napnak
évek tengermélyéből
robbanó pillanatnak.

Lettem színarany éjed
lettem fekete napod
évek kagylóhéjába
merülő pillanatod.

Szememben nyílsz azóta
szobámba hoz a reggel
távoli esték partján
lecsuksz a két szemeddel.

Gál János: Mindenhol

Szeress, ha lelkedben lakok
S rezdülnek éjjel a csillagok
Ha fáznak az újabb hajnalok;
Úgyis, ha magányod én vagyok

Szeress, ha világod itthagyott,
Ha eljönnek érted az angyalok.
Szeress, ha én is meghalok;
Mert a nemlétben is ott vagyok!

Moretti Gemma: Majd elfelejtek emlékezni...

Majd megpróbálok úgy élni ezentúl,
hogy elfelejtek emlékezni rád.
Nem engedem, hogy bármi is idézzen,
s eszembe juttassa az arcod,
a szád simogató szirmát,
puha kendőt: az érintésedet,
és ahogy ölelőn nézett a szemed.
Mint csodálatos kaleidoszkóp,
villan sok emlék, játszik és forog.
A híd, hol vártalak, a szél, a nád...
régmult öröm, most hol lehet tanyád?
Ugy eltüntél, vajon hová maradtál?
Olyan nagyon-nagyon magamra hagytál.
Most megtanulok úgy élni ezentúl,
hogy nem emlékszem, nem gondolok rád.
Mint őszi ág, levelét,
emléked úgy elejtem.
Ha meghalok majd,
mindezt elfelejtem.

Nagy István Attila: Hiányok

Ha reggel arra ébredek,
hogy nem vagy velem,
felhő borítja be
kék egem.

Ha megszöksz az éjszakából,
a lelkem elsötétül,
s vad viharok
támadnak.

B. Radó Lili: Ne mondd...

 

Ne mondd, hogy "úgy is jó!" Ne mondd…
Ne mondd, hogy "mindegy!" Nem igaz!
Napod ezer parancsot ont,
s ha nem igyekszel, lemaradsz!

"Úgy is" semmi sem sikerül!
Ha minden "mindegy", célt nem érsz -
csak úgy, ha küzdesz emberül!
Győzni az fog, ki tettre kész…

De azt, hogy "úgy sem", azt se mondd!
Csatát veszt, aki csügged, és
a tett helyett csak könnyet ont…
Az "úgy sem" az a csüggedés!

Hát sose légy reménytelen…
Kövessünk el bár száz hibát,
a győztes az lesz - higgy nekem! -
kit jó szándék hajt s értelem,
és helyrehozni nekilát.

Ady Endre: A legoktalanabb szerelem

Mikor most szinte minden nemzet temet,
Sirathassam meg mégis csudálatos,
Dacos, kicsi, árva én nemzetemet.

Békételen, bünös, büszke, bánatos:
Jaj, mióta csak sorsát éli szegény,
Az öregebbik Sors mindig rátapos.

Mindig kicsi volt, hős, bús, ám megmaradt,
Elválasztott és kiválasztott derék,
Igaz s mártir hazug századok alatt.

Poétát,: - nem bölcs, nem friss eszü,: - okos,
Ki ha fecsérel kicsijéből sokat,
Kezében élet és áldás a fokos.

Csak magát ne bántaná vad szilajul
És csak ne volnának buta urai:
Megnőne, szépül, igazulna, javul.

Mit tagadjam? - siratom és szeretem
Mit tagadjam? - talán ez az igazi
S ez is oktalan, de legszebb szerelem.

Weöres Sándor: A beszélő forrás

 megszólal a kimondhatatlan
de nem mondhatja ki önmagát

cselekszik a kezetlen
de csak a te kezeddel
megindul a lábatlan
de csak a te lábaddal
eszmél az eszetlen
de csak a te eszeddel
virágba borul a virágtalan
de csak a te virágoddal
gyümölcsbe merül a gyümölcstelen
de csak a te gyümölcsöddel
adakozik az adhatatlan
de csak a te adományoddal
irgalmaz az irgalmatlan
de csak a te irgalmaddal
imádkozik az imátlan
de csak a te imáddal
fényes lesz a fénytelen
de csak a te fényeddel

megszólal a kimondhatatlan
de csak a szívedben.

Sárhelyi Erika: Őszi dal

Vetkeznek bokrok, nyújtóznak ágak,
falevél szőnyeg lepi a tájat.
Álmosan moccan égen a felhő,
Fa kérge roppan – őszül az erdő.

Gesztenye hullik, hangtalan puffan,
elnyeli hangját rőtszínű paplan.
Szalad a szellő, fák között surran,
kacsint a napfény innen és onnan.

Vörösbegy mellén rozsdaszín mellény,
szépül a fészek, rebben a repkény.
Szusszan az avar, gyolcspuha bölcső,
Mélyül a homály – készül az erdő.

Szép Ernő: Elszorult szívvel

Szabad-é nekem még
Nevetni tréfálni
Levelező fák közt
Füttyszóval sétálni?

Szerelem jön szembe
Szabad észrevenni
Minden bánatomhoz
Hűtelennek lenni?

Zágorec-Csuka Judit: Kéz a kézben

 

Kéz a kézben, ami ígéret volt
nekem törvény már, te mondtad,
legyen kéz a kézben, legyél
lehetőség egy másik életre.

Kéz a kézben, ami csend volt,
vallomás már, te mondtad szólalj
meg bennem, legyek nyár a te
teledben, legyél hang az én versemben.

Szeitz János: Őszbúcsúzás

Fáznak a házak a ködtakaróban.
Reszket a fű is deres palástban.

Szőlőszár tövén, téltakarónak
fagytól megóvni magát, az avar
ágyat vetett, barna bunda alatt.

Hűvös, de szép ez az őszbúcsúzás.

Nagy István Attila: Hiába minden

Hiába minden szó,
ha lemostad magadról az érintésemet,
ha nincsen semmi, amiből az én arcom
visszanéz rád minden pillanatban.
Elolvadt benned a szerelem,
belefáradt a rettenetbe,
s hiába nézlek megfáradt szemmel,
vissza már nem hoz a vágyam.
Kiközösít engem ez a vers is,
mert minek nekem a szó,
ha csendben ülsz mellettem,
s arra vársz, hogy múljanak a percek?

Babity Mária: Én tudom a jövőt...

"Én tudom a jövőt és ismerem a múltat.
Tudom, honnan jöttem, s meddig juthatok.
Percnyi emlékeim végtelenné nyúltak,
s körülvesznek csendben, mint az angyalok.

Ha tükörbe nézek, csak magamat látom.
Arcom, szemem fakó, szomorú csoda.
Akit szerethetnék, hiába is várom.
Akit szerethetnék, nem jön el soha.

Emberek közt járok, s magányomat élem.
Nem váltak valóra a tündérmesék.
Nincs, akire bízzam tűnődő szerelmem,
félnem nincs mitől már, hinnem nincs miért."

Kamarás Klára: Csak álom...

Még várj...még van idő,
magasan jár a nap.
Ne tudja senki,
hogy csak álom ez,
álmodtál,
s én is csak álmodtalak.
Majd elcsitul köröttünk a világ,
és szürke fátyol könnyű árnya
borul a tájra...
Akkor majd ujra itt leszek.
Meglásd, a csillagok világát
boritja ránk az éj, s a  képzelet.

Alkyoni Papadaki

Tényleg olyan ritkák a boldog pillanatok? – kérdezte aznap este a csillag.
A fa épp leeresztette szempilláit, hogy kipihenje magát. Megmozzantotta ágait, és álmosan felelte:
– Nem… nem. Nem annyira ritkák. Csak hát… az emberek az eszükkel hajszolják azokat a pillanatokat. Pedig az – hogy mondjam neked? – a szív ügye.
– Mesélj nekem a boldog pillanatokról!
– Hagyjál most, álmos vagyok. (...)
– Adj nekem egy boldog pillanatot. Aztán  hagylak aludni.
– Szeretlek! Nagyon!
– Jó éjszakát! – mondta a csillag leírhatatlanul boldogan.

Túrmezei Erzsébet: A legnagyobb

A legnagyobb művészettudod e mi?
Derűs szívvel megöregedni.
Tenni akarnál, s tétlen maradni.
Igazad van mégis hallgatni.
Soha nem lenni reményvesztett
csendben hordozni a keresztet.
Irigység nélkül nézni másra,
Ki útját tetterősen járja.
Kezed letenni az öledbe,
S hagyni, hogy gondod más viselje.
Hol segítettél régen,
bevallani alázattal, szépen,
hogy arra most már nincs erőd,
Nem vagy olyan mint azelőtt...

Victor Hugo: Olyan a szerelem

 Olyan a szerelem, mint a gyöngyszemű harmat,
amelytől fénylik a szirom,
amelyből felszökik, kévéjében a napnak,
szivárvány-szikra, miliom.

Ne, ne hajolj reá, bárhogy vonz e merész láng,
ez a vízcseppbe zárt, percnyi kis fényözön -
mi távolabbról: mint a gyémánt,
az közelebbről: mint a könny.

(Nemes Nagy Ágnes fordítása)

Gazdag Erzsi: A rét feltámadása

   

Szerettem volna megmutatni néked
azt a virágos, nyáreleji rétet,
hol margaréták táncoltak a szélben
s fecskék cikáztak bukórepülésben

az enyvesszekfűk lila remegését
a gyík futását gyenge fű között
az illatokat tenyerembe fogva
s a mécsvirágot - éppen öltözött.

Most panelházak sorjáznak feszesen
a margaréták sírhalma fölött,
de feltámadt a rét, lásd színes lelke
őrző szemem terére költözött.