Csapó Lajos: Akkor

- Ha majd tegnappá foszlik a ma,
S tetteim emlékké fakulnak,
- Ha általad szőtt köpönyegen
Letépi a holnap,
- Ha csak reméled azt, miben hittel hittem,
És nem torpansz meg félúton,
- Ha őrzöd a lángot, mit vittem,
És megosztod fényét, hevét mással,
Fegyelmezetten, odaadással,
- Ha ráérzel egy szóra hírtelen,
Akkor, - bár kanyargott utam,
- De nem volt jeltelen.

(Csapó Lajos: Akkor )

Lőrinc L. Anna :Vágyam

 Nem akarok más lenni, csak apró fény az éjben.
Álmaidba lopva bújni, forró öleléssel.
Lennék nyelved hegyén édes íz, füledben halk dallam,
bőrödön vad bizsergés, s ajkadon egy sóhaj.
Szemed sarkában kis ránc - ha önfeledten nevetsz.
Pupilládon huncutság - pár kacagó sós csepp.
Nem akarok több lenni, csak oxigén a léthez,
ereidben vörös test, hogy bejárhassam szíved.

Lennék burkán izomsejt, hogy dobbanhassak benned,
nem akarok mást - csak boldoggá szeretni Téged.

(Lőrinc L. Anna :Vágyam)

Gámentzy Eduárd: Legyél te!

Legyél te sóhaj...
S én vigasz...!
Vagy görcsbe rándult... torz grimasz!
Hogy én lehessek majd a kéz,
Ki érintésével becéz...

Legyél te mosoly,
Én a könny...!
S ha jönne öngyilkos közöny,
Keress a szívemben helyet!
Ne hagyd, hogy elveszítselek!

Legyél te gyertya...
Én a tűz...!
Kit olthatatlan vágya űz...
Két végén égő... szörnyű... tánc...
 - Kegyetlen... gyönyörű románc...

Dabi István: Azt hittem

azt hittem sokáig
kis szoba
hol könyvek sorakoznak a polcokon
a boldogság
s a magány az egyetlen öröm a földön
most előlépek
és mint vaksi vakondok
állok elétek
és kérlek emberek
vezessetek

Erdei Éva: Ének a tavaszi esőben

Én csak azért énekeltem, mert lelkem
pőreségén megakadtak a szavak,
dúdoltam könnyű kis dallamokat,
s mit távoli kezek üzentek nekem,
slágerként visszatérve, bennem maradt.

Az eső ver ritmust kint monoton,
mint a síneken forgó vonatkerék,
mint egy ütemre beállt szívverés,
s már egy szó sem jön ki a torkomon,
mert minden hang fals, s a dal tévedés.

(Erdei Éva: Ének a tavaszi esőben)

Kun Magdolna: Te vagy a mindenem

Szavaidban találom a rétek vadvirágát,
Könnyeid hullatnak rám aranypermetet.
Hangod az, mely utat nyit a mennyország felé,
Mikor két karod ölelésébe némán elveszek.
Szíved dallamától dobban ábrándozó szívem,
Mikor együtt csókolózunk a nyári ég alatt,
S ha összekulcsolt kezünkre enyhe szellőt fúj
A szemlesütve vágyakozó esti alkonyat.
Te vagy nekem az ébredő nap bíborszínű fénye,
Az esthomályban burkolt álompillanat,
Te vagy a szívszerelem legtisztább érzése,
Mikor ajkamra álmodod a rózsaszirmokat.
Úgy szeretlek téged, mint a kiszáradt meder,
Mely esőcseppből éleszt vízkristályokat,
Hogy az arra járó napnak gyémántot ragyogjon,
Mikor vándorútja során mellette elhalad.
Csodavizű forrás vagy, ha mesére szomjazom,
Tündérszárnyú varázs a bódult éjszakákon,
Melyben szikrázó lángfényed átfonja a testem,
És tűzvillantó táncától ringat el az álom.


(Kun Magdolna: Te vagy a mindenem)

Kerekes László: Vágyvers

Legyek tüzes nap, ha fázol.
Útjelző, ha tétovázol,

Legyek felhő, mely eltakar,
 Ha világ sokat akar…

Legyek a föld, melyre könnyed
Hullajtod, ha most úgy könnyebb…
Legyek hang, melyet kiejthetsz
Holdas éjjen elrejthetsz…

Legyek álmod, és megfejthetsz
Legyek rózsa, és szerethetsz
Legyek az út, és elviszlek
Legyél igaz, és elhiszlek…

(Kerekes László: Vágyvers)