Ady Endre: A legoktalanabb szerelem

Mikor most szinte minden nemzet temet,
Sirathassam meg mégis csudálatos,
Dacos, kicsi, árva én nemzetemet.

Békételen, bünös, büszke, bánatos:
Jaj, mióta csak sorsát éli szegény,
Az öregebbik Sors mindig rátapos.

Mindig kicsi volt, hős, bús, ám megmaradt,
Elválasztott és kiválasztott derék,
Igaz s mártir hazug századok alatt.

Poétát,: - nem bölcs, nem friss eszü,: - okos,
Ki ha fecsérel kicsijéből sokat,
Kezében élet és áldás a fokos.

Csak magát ne bántaná vad szilajul
És csak ne volnának buta urai:
Megnőne, szépül, igazulna, javul.

Mit tagadjam? - siratom és szeretem
Mit tagadjam? - talán ez az igazi
S ez is oktalan, de legszebb szerelem.

Weöres Sándor: A beszélő forrás

 megszólal a kimondhatatlan
de nem mondhatja ki önmagát

cselekszik a kezetlen
de csak a te kezeddel
megindul a lábatlan
de csak a te lábaddal
eszmél az eszetlen
de csak a te eszeddel
virágba borul a virágtalan
de csak a te virágoddal
gyümölcsbe merül a gyümölcstelen
de csak a te gyümölcsöddel
adakozik az adhatatlan
de csak a te adományoddal
irgalmaz az irgalmatlan
de csak a te irgalmaddal
imádkozik az imátlan
de csak a te imáddal
fényes lesz a fénytelen
de csak a te fényeddel

megszólal a kimondhatatlan
de csak a szívedben.

Sárhelyi Erika: Őszi dal

Vetkeznek bokrok, nyújtóznak ágak,
falevél szőnyeg lepi a tájat.
Álmosan moccan égen a felhő,
Fa kérge roppan – őszül az erdő.

Gesztenye hullik, hangtalan puffan,
elnyeli hangját rőtszínű paplan.
Szalad a szellő, fák között surran,
kacsint a napfény innen és onnan.

Vörösbegy mellén rozsdaszín mellény,
szépül a fészek, rebben a repkény.
Szusszan az avar, gyolcspuha bölcső,
Mélyül a homály – készül az erdő.

Szép Ernő: Elszorult szívvel

Szabad-é nekem még
Nevetni tréfálni
Levelező fák közt
Füttyszóval sétálni?

Szerelem jön szembe
Szabad észrevenni
Minden bánatomhoz
Hűtelennek lenni?

Zágorec-Csuka Judit: Kéz a kézben

 

Kéz a kézben, ami ígéret volt
nekem törvény már, te mondtad,
legyen kéz a kézben, legyél
lehetőség egy másik életre.

Kéz a kézben, ami csend volt,
vallomás már, te mondtad szólalj
meg bennem, legyek nyár a te
teledben, legyél hang az én versemben.

Szeitz János: Őszbúcsúzás

Fáznak a házak a ködtakaróban.
Reszket a fű is deres palástban.

Szőlőszár tövén, téltakarónak
fagytól megóvni magát, az avar
ágyat vetett, barna bunda alatt.

Hűvös, de szép ez az őszbúcsúzás.

Nagy István Attila: Hiába minden

Hiába minden szó,
ha lemostad magadról az érintésemet,
ha nincsen semmi, amiből az én arcom
visszanéz rád minden pillanatban.
Elolvadt benned a szerelem,
belefáradt a rettenetbe,
s hiába nézlek megfáradt szemmel,
vissza már nem hoz a vágyam.
Kiközösít engem ez a vers is,
mert minek nekem a szó,
ha csendben ülsz mellettem,
s arra vársz, hogy múljanak a percek?

Babity Mária: Én tudom a jövőt...

"Én tudom a jövőt és ismerem a múltat.
Tudom, honnan jöttem, s meddig juthatok.
Percnyi emlékeim végtelenné nyúltak,
s körülvesznek csendben, mint az angyalok.

Ha tükörbe nézek, csak magamat látom.
Arcom, szemem fakó, szomorú csoda.
Akit szerethetnék, hiába is várom.
Akit szerethetnék, nem jön el soha.

Emberek közt járok, s magányomat élem.
Nem váltak valóra a tündérmesék.
Nincs, akire bízzam tűnődő szerelmem,
félnem nincs mitől már, hinnem nincs miért."

Kamarás Klára: Csak álom...

Még várj...még van idő,
magasan jár a nap.
Ne tudja senki,
hogy csak álom ez,
álmodtál,
s én is csak álmodtalak.
Majd elcsitul köröttünk a világ,
és szürke fátyol könnyű árnya
borul a tájra...
Akkor majd ujra itt leszek.
Meglásd, a csillagok világát
boritja ránk az éj, s a  képzelet.

Alkyoni Papadaki

Tényleg olyan ritkák a boldog pillanatok? – kérdezte aznap este a csillag.
A fa épp leeresztette szempilláit, hogy kipihenje magát. Megmozzantotta ágait, és álmosan felelte:
– Nem… nem. Nem annyira ritkák. Csak hát… az emberek az eszükkel hajszolják azokat a pillanatokat. Pedig az – hogy mondjam neked? – a szív ügye.
– Mesélj nekem a boldog pillanatokról!
– Hagyjál most, álmos vagyok. (...)
– Adj nekem egy boldog pillanatot. Aztán  hagylak aludni.
– Szeretlek! Nagyon!
– Jó éjszakát! – mondta a csillag leírhatatlanul boldogan.

Túrmezei Erzsébet: A legnagyobb

A legnagyobb művészettudod e mi?
Derűs szívvel megöregedni.
Tenni akarnál, s tétlen maradni.
Igazad van mégis hallgatni.
Soha nem lenni reményvesztett
csendben hordozni a keresztet.
Irigység nélkül nézni másra,
Ki útját tetterősen járja.
Kezed letenni az öledbe,
S hagyni, hogy gondod más viselje.
Hol segítettél régen,
bevallani alázattal, szépen,
hogy arra most már nincs erőd,
Nem vagy olyan mint azelőtt...

Victor Hugo: Olyan a szerelem

 Olyan a szerelem, mint a gyöngyszemű harmat,
amelytől fénylik a szirom,
amelyből felszökik, kévéjében a napnak,
szivárvány-szikra, miliom.

Ne, ne hajolj reá, bárhogy vonz e merész láng,
ez a vízcseppbe zárt, percnyi kis fényözön -
mi távolabbról: mint a gyémánt,
az közelebbről: mint a könny.

(Nemes Nagy Ágnes fordítása)

Gazdag Erzsi: A rét feltámadása

   

Szerettem volna megmutatni néked
azt a virágos, nyáreleji rétet,
hol margaréták táncoltak a szélben
s fecskék cikáztak bukórepülésben

az enyvesszekfűk lila remegését
a gyík futását gyenge fű között
az illatokat tenyerembe fogva
s a mécsvirágot - éppen öltözött.

Most panelházak sorjáznak feszesen
a margaréták sírhalma fölött,
de feltámadt a rét, lásd színes lelke
őrző szemem terére költözött.

Somlyó Zoltán: A szív dala

A szívemet, ha kivehetném.
A szekrényembe betehetném,
Átkötve sok színes szalaggal,
Lezárnám hétszeres lakattal,
Hogy több fájdalmat ne fakasszon,
Más lennék, mint a többi asszony,
Nem kéne Tőled többé félni.

De jó lenne szív nélkül élni,
De jó lenne szív nélkül élni..

Szív nélkül járni és kacagni,
Mindig enyhén hűvös maradni,
Nem lenni lázas és hitetlen,
Se csókszomjas és enyhítetlen,
Nem tudni mi a könny, s a bánat,
Felvenni szép selyemruhámat,
Nem gyászolnék és nem remélnék.

De jó lenne szív nélkül élni,
De jó lenne szív nélkül élni..

S ha jönne Ő kezem keresve,
Megtörve búsan, térdre esve,
Cudar bűnét is szánva-bánva,
Könnyét ontva selyemruhámra,
Én eltaszítnám, s csak nevetnék,
Ki itt e furcsa, furcsa vendég?
S a szekrény alján, mély titokban,
A szívem csöndben összeroppan.

Nagy István Attila: Szimfónia

Hiányoztál.
Mindenütt kerestelek.
A fák mögött, a felhők haragjában.
A szemlehunyás ólmos fáradtsága
eltakart.
Pedig milyen jó lett volna,
ha a hangodba burkolózom,
s megtelik zenével a lelkem,
szimfónia zeng, ha rád
gondolok.

Szabolcsi Zsóka: Hunyorgunk...

...zúzmarás lélekkel

Szavak és álmok
tábortüzei pislognak
elakadt expedíciók
daltalan éjszakáin.
Tüzet mesélnek a csillagok,
gyújtanának lelkes sóhajokat
zihálva kósza szellőfutamok,
nyújtanának lángoló ágat
dalra fakasztó hajnalok.
Távolról villámló tekintetekre
csak az éj zeng szimfóniát.
Lopakodó borzongás elől
sugarak fényébe burkolóznánk.
Takarj be álmaiddal,
remegő szavaiddal,
dúdolj óvó melengető
meséket, növessz fölém
becéző rózsalugast,
burkolj illatos felhőkbe,
s lángokat álmodik újra föléd
a didergő rügybefagyott
zúzmarás lélek...

Kelemen Zoltán: Lehelet

A csendet vágyom,
egy lágy ölelést,
néhány könnycseppet,
mit a boldogság ajtaján hagyott rés
kettőnknek engedett.

T.Fiser Ildikó: Te vagy…

Te vagy a Múlt
emlékkövekkel válladon
Te vagy a Jelen
tiéd az öröm és a fájdalom
Te vagy a Jövő
melynek útját szántja a remény
s Te magad vagy
az álmaidba látó ébredés

Te vagy az Élet
melynek magját újra és újra elveted
Te vagy az Alkotás
melynek minden percét élvezed
Te vagy a Sír
mely békés nyughelyed az idő tengerén
s Te magad vagy a Halál
mely megállít az emlékezés peremé

Maya Babe : Vágyódás

 

A világ közepe voltam én,
szememben ragyogott millió csillagfény
nem is olyan rég...
Most itt állok egyedül a fényben,
a csalódottság kínzó börtönében.
Lelkem elveszni látszik
e világ fénylényei között,
sötét, csendes Hazámba vágyom,
ami odaát van, a Kapuk mögött...
hol nem kínoznak kételyek,
nincs fájdalom és gyötrelem
béke van, csend, nyugalom,
határtalan... végtelen...

Jószay Magdolna: Központozás nélkül

 

belefáradtam
hagyj most kedves
ajándékozz meg
az egyedülléttel
tudom megértesz
ereszd szabadon
lelkem és tudatom
csak pár percig
a csendet hallgatom
ne kelljen most
semmire gondolnom
hálás vagyok érte
hogy érted
és nem kell
válaszolnom

de ha újra
elsimul minden
ha visszatérek
újjászületetten
lélekbe életkedv
testbe erő árad
ha a szív már
ujjongani vágyhat
törd meg a csendet
színezd be éltemet
érints meg
hódítsd meg
testemet
lelkemet

Szeitz János: A kezed

A kezed, a te kezed
A szemed, a te szemed
A szíved, a te szíved
Hasonlítani máshoz:
Szépet a széphez felesleges.
Számomra így tökéletes.

Így él bennem, és vetíti
Lehunyt szemem selymére így:
A kezed, mint a kezed,
A szemed, mint a szemed,
Szíved, mint a te szíved,
Éltetőn ő lüktet véremben.

Nyakó Zita: Lehettem volna...

Lehettem volna több
egy álmos holdvilágnál,
több egy érintésnél,
egy búcsúcsóknál.
Lehettem volna napsugár
s ragyogtam volna éveket,
kész voltam beragyogni,
ragyogni végig egy életet.
Lehettem volna több
egy jóllakott mosolynál,
lehettem volna...
hisz most is éhezünk,
lehettem volna: társad a harcban
s a szerelem lett volna
bajban a fegyverünk.
Lehettem volna otthonod
- lehettem volna s hittem hogy az leszek -
lehettem volna minden csak teérted:
lehettem volna...: - már nem leszek.

Páskándi Géza

Oly könnyen tudok már szeretni,
a szívem tágas, olyan ép:
én mindenkiben megkeresem,
és meg is lelem, ami szép.

Szőnyi Bartalos Mária: Egyszerű vallomás

 





















Beérem azzal, ha rád sem nézek. . .
Beérem azzal, ha csak éppen érzem,
hogy mellettem vagy,
hogy itt vagy,
hogy vagy
nekem.

Beérem azzal a végtelen csönddel. . .
Beérem azzal a védtelen közönnyel -
Csak mellettem légy,
csak itt légy,
csak légy -
nekem.

Beérem azzal a feszültséggel. . .
Beérem azzal a szokatlan érzéssel,
hogy fontos vagy,
mert itt vagy
és vagy
nekem.

Legyen elég, ha rád sem nézek!
Érezned kell, mert én is érzem,
hogy melletted vagyok,
hogy itt vagyok,
hogy vagyok
neked. . .

Legyen elég a végtelen csönd!
Értened kell az erőltetett közönyt,
mert melletted vagyok,
mert itt vagyok,
mert vagyok
neked.

Tornay András: Legnehezebb ajándékaim

tökéletlenségem csokrai
bánthatóságom ágai
érzékenységem levelei
könnyeim virágai
esendőségem gyökerei
időtlenségem rügyei
fájdalmaim tüskéi
meneküléseim illatai
sebezhetőségem szárai

Nagy István Attila: Mert ami

mert ami fáj csak az dalol
sebet üt rajtad valahol
nyársra tűz mint egy kardvirág
a nyári kertek illatát

kihajt benned mint daganat
a görcsbe rándult pillanat
itt állsz magaddal vitázva
csak lobog benned a fáklya

unt fény korszerűtlen szerep
belesápadsz ki érti meg?
mert ami fáj csak az dalol
sebet üt rajtad valahol

Arany János

 Vágyaid elérhetetlen
Tartományba vonzanak;
Az, mi után futsz epedve,
Csalfa, tünde fényalak,
Egy sugár a nap szeméből...
Büszke diadalmosoly,
Mely a sirvafutó felhőn
Megtörik, - de nincs sehol!

Szoby Zsolt: Álomkép

Révület
s a tudat lét-peremén
aranyló nap hintette lágy fényét,
csillogón átszőve vele
álmaim titkon őrzött kincsét
s lelkem távoli rejtekét,
hol a remény örökké érted él...
Nélküled,
az idő végtelenén.

Szabolcsi Zsóka: Tompuló fényben

Holdfény kíséri lépteim,
megyek és közben hallgatok.
Felhőredők közt pislognak
halvány és álmos csillagok.
Villanó vágyak porlanak
semmivé álmok éjjelén.
Összeboruló felhőfátyol
mögött lassan tompul a fény.

Bódás János: Adj szót, vigaszt,...

Adj szót, vigaszt, ha van, falatot,
derűt, tudást, vagy békítő kezet,
mindez Tiéd! Vesd másba s nézheted,
hogy nő vetésed, hozva dús kalászt,
s meggazdagítva lelked asztalát.
Csoda történik: minél többet adsz,
Te magad annál gazdagabb maradsz.