Az elboruló kertben,
ahol már bronzsötétre
vált a fű napfényzöldje,
csak hallgatnánk. – Csak lennénk.
Hallanánk, hogyan halad
az idő percegése
fatörzsek kérgében
és vérköreinkben.
Néznénk, hogy száll messze az ég,
míg mindkettőnk szemében
egyszerre feketül el a Nap.
(Makay Ida: Egyszerre feketül el)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése