Mit gondolsz, mi tart minket eggyé?
Bűbáj, csók, álom, mese, fény?
Vagy hogy régi jajunk válik enyészetté,
míg mosolygunk együtt sorsunk vad dühén?
Lopott percünk, melynek örömét
magunkkal visszük a másvilágra is,
vagy a hit, a szent könnyelműség,
hogy babérág híján adatott egy fétis?
Ugyan már, kérlek, el ne hidd,
hogy szerelmünk Isten festett oltárképe,
a végzet álarccá becstelenedik,
ha nem hajtasz térdet mindennap érte.
Azt hiszed vágyad tart lelkem ölében?
Vágyad, mely eddig annyi szívért ömlött?
Bár látom, hogy most, mint tenger öblében,
a kagyló, óvnád az egyetlen gyöngyöt.
Ám nászunk addig lesz megterült asztal,
míg a bölcs Sors késztet észrevenni,
hogy nem az a tied, mit kivívtál harccal,
hanem amit táplál a törékeny semmi.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése