"M3-megálló Árpád híd, 10.45h. Érkezik a szerelvény. Egy fiatal magas, vékony fiú aki a botjával tájékozódva jött, megáll, négyen is állnak körülötte. Az ajtók kinyílnak, a fiú a botot óvatosan előre helyezve, indulna, a bot megérinti az előtte álló férfi lábát, aki felháborodva nézett rá, majd mindenki törtetett befelé a kocsiba. A fiú megállt, a botot nem mozdítja, látszik, hogy lemondott arról, hogy ezzel a vonattal utazhat. Másik kocsinál álltam, de igyekeztem a fiúhoz, belekaroltam (bár úgy olvastam régen, jobb ha a nem látó karolja a segítőt) mondtam, szálljunk be, kicsit jobbra van az ajtó, a vagon első ajtajánál vagyunk. Halkan köszönte. A könnyeim fojtogattak, a lelkem fájt/fáj. A Gyöngyösi utcánál szállt ki a fiatalember, a botja segítette ismét, rutinosan elkerülte a hulladék gyűjtőt ahogyan igyekezett ki az állomásról, folytatta az útját, az életét. Azok is, akik kikerülték őt....
Még mindig itt tartunk emberek...:( emberek? :("
Mélységesen sajnálom, de itt tartunk, sőt időnként még ennél is lejjebb, és ezért én nagyon szomorú vagyok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése